Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.
Ülésnapok - 1985-48
3995 Az Országgyűlés 48. ülése, 1989. május 30-án, kedden 3996 formára, milyen módosulást hozna ez a tulajdonban. A társasági formában működő tőkeigényes vállalkozások tulajdonosai a vállalaton kívül vannak. Minden vállalkozás feltétele a működéséhez szükséges tőke biztosítása. A tőkét biztosító, aki végleg lemond megtakarításáról, s azt átadja használati díj fejében, ő a tulajdonos. A résztulajdonos követelése csak az általa bevitt tőkerészre irányul, csak ehhez kapcsolódik kockázat és felelősségvállalása. A modern, nagy tőkelekötésű vállalatok átalakították a tulajdonlásnak a másikat kizáró irányultságát. A vállalkozáshoz szükséges nagytőkét csak sok kis résztőkéből lehet összeadni, s a sok résztulajdonos között a kockázat is megoszlik. Tisztelt Országgyűlés! Tehát osztott, elméletileg megszámlálhatatlan tulajdonosú tulajdonlás lehet a cél. Ez pedig véleményem szerint társadalmibb, szocialistább mind az államigazgatási, mind az önkormányzati tulajdonformánál. A részvénytulajdon előnye, hogy szétválik a tulajdonosi és működtetési funkció, korlátozott a felelősség, bukás esetén a veszteség megoszlik, a tulajdonjog elidegeníthető, így a tőke kivonható, a tulajdonosi arányok folyton változhatnak, a résztulajdon szabadon átruházható anélkül, hogy ez hatna a működésre. Tehát nem a tulajdonlás az érdekes, hanem az a kihívás a vállalat számára, amely részvényt bocsát ki, hogy már az első év végén megjelenik a társadalmi kontroll, az osztalékfizetési kötelezettség. A részvény árfolyama pedig az a mérce, amelyen keresztül a tulajdonosok megítéük a vállalkozás tevékenységét. Addig nincs piacszerű tőkeértékelés, amíg nincs normális piaci adás-vétele a részvényeknek, nincs a cseréknek kellő számossága. Tehát szükséges a tőkepiac ahol a tőkeértékelés folyamatos, nyilvános kontroll alatt tartja a vállalkozást. Tisztelt Országgyűlés! Nézzük meg az átalakulási törvényjavaslat szelleme mennyire szolgálja az elmondottakat. A tervezet bizonytalan közgazdasági alapon áll, eszmei megalapozottsága hiányos, sok tekintetben zavaros. Nem teszi magáévá a megszüntetve megőrzés elvét, minden ma létező vállalatot a mai méretek, vagyon, létszám irányítási és szervezeti felépítés mellett törekszik átvinni az új formációba. Ez nyilvánvaló közgazdasági képtelenség. Valamennyi vállalkozásnak először meg kell szűnnie a régi formában, s az új formát akkora erőforráslekötéssel kell felvennie, amennyi mellett még biztosított a jövedelmező működés. Az a törvényalkotói törekvés, amely a résztulajdont reprezentáló értékpapírban holt papírt lát, nem fejezi ki a lényeget, csupán a tulajdon papíron történő megosztására alkalmas. Az állami vagyonkezelő központ számos alkalommal történő említésének komolyságát alapvetően megkérdőjelezi, hogy azok megalapítására nem előzetesen, hanem az átalakulási törvény életbelépése után kerül sor. Javaslom tehát én is a vagyonkezelő központ, a tulajdonosi reform megalkotását határidőhöz kötni, egyetértek az itt elhangzott októberi határidővel. A 17. § úgy állítja be az önigazgató formációkat, mint tulajdonosokat, s az ő döntésüktől teszi függővé az átalakulás elindulását. A valóságban az önigazgató formák sosem voltak igazi tulajdonosok, működésükben alapvetően az érdekképviseleti tevékenység és a bérérdekeltség volt a meghatározó. Arról szó van, hogy elvileg kik lehetnek tulajdonosok, arról viszont nincs, hogy milyen változásoknak kell végbemennie az újonnan létrehozott vállalkozások vezetésében. A vállalati vagyont meghaladó alaptőke kritériuma olyan törekvést fejez ki, hogy e többletet külső vállalkozók jegyezzék, azaz a törvény a vállalatok kerettulajdonlását eredményezi, amit az átmenet időszakában nem tarthatunk egészségesnek. Zavarforrás az az elgondolás is, hogy a hitelezők követelésük erejéig váljanak résztulajdonossá. A legsúlyosabb közgazdasági ellenvetések a vagyonértékelés felvetett eljárásával szemben merülnek fel. Egyértelműen a törvénykezési inkonzisztencia jele, hogy míg a társasági törvény a forgalmi értéket helyezte a vagyonértékelés középpontjába, addig az átalakulási törvény tervezete a vagyonértékelést a könyvviteli érték bázisára óhajtja helyezni. Közgazdaságilag megalapozatlan a könyvviteli érték vállalat által történő megállapítása. A társasági formára átálló vállalatok vagyonát olyan versenytárgyalás határozhatná meg, ahol az Állami Számvevőszék a menedzserek licitjét meghallgatva döntene. Tehát az átalakulási törvény az egész folyamat igen leszűkített leképezésére vállalkozik. Nem rendelkezik olyan lényeges kérdésekről, hogy mi lesz a nagy tömegben kibocsátott részvények piaci sorsa, vajon biztosított lesz-e ezen értékpapírok folyamatos értékelése. A társasági és az azt kiegészítő átalakulási törvény pedig alapjaiban megkérdőjelezi az állami vállalatokról szóló törvény létjogosultságát. Olyan törvénykezésre van szükség, amely minden akadályt elhárít a szabad vállalkozás útjából, amely lehetővé teszi a vegyes tulajdoni formáción alapuló gazdaság létrejöttét. Javaslom a vállalatokat érintő összes jogszabály felülvizsgálatát, a társasági formákkal összeegyeztethetetlenek hatályon kívül helyezését. Az új alkotmány elkészítésekor pedig a vállalati törvény felülvizsgálatát, és annak megvizsgálását, hogy szükség van-e, illetve milyen formában, további érvényesítésére. A miniszter úr expozéjához a következőket fűzném hozzá: egyetértek az átalakulás önkéntességének elvével. Mivel azonban népgazdasági szempontból kívánatos lenne, hogy minél több vállalat válassza ezt a kemény társadalmi megmérettetést biztosító formát, célszerű lenne a meglevő közgazdasági eszközökön kívül más eszközökkel is ösztönözni erre a vállalatokat. Nem értem a kormányon belüli munka koordinálását: az Igazságügyi Minisztérium elkészítette az átalakulási törvényt, a vagyonkezelésiszervezet létrehozásának szükségességéről már a társasági törvény létrehozásakor tudtunk, tehát azóta körülbelül egy év telt el. Megkérdezném, hogy kik dolgozzák ki a
