Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-51

4265 Az Országgyűlés 51. ülése, 1989. június 2-án, pénteken 4266 sem tájékoztatta a képviselőket. Ez a szemrehányás abból fakad, abból a feltételezésből indul ki, hogy a kormánynak eleve eldöntött álláspontja vagy prekoncepciója volt vagy van a kérdésben. Szeretném világosan kimondani: ez nem így van. A május 13-i ülésre teljesen nyitottan készültünk. Az ülés 7—8 órán át tartott, és a vitában jutott a kormány arra az álláspontra, hogy felfüggeszti a nagymarosi munkálatokat. Ezért nem tájékoztathattuk Önöket az ülésszak végén. Ezzel a kormány nem a mű sorsáról döntött, az az Önök kompetenciája lesz a kormány határozott álláspontja alapján. Ezt fogjuk ideterjeszteni a vizsgálatok végén. A kormány csak bizonyosságot akar, szilárd talajt érezni mind a saját lába, mind a nagymarosi gát alatt. És nem engedi meg, hogy e szándékainak tisztességét bárki, különösen saját minisztériumának magasrangú tisztségviselői a törvényhozók és a közvélemény előtt kétségbevonják. Remélem, nekik sincs más érdekük, mint a kormánynak. Tudom, sokan helytelenítik a kormány döntését. Az ő köreikből hallom, hogy a kormány ezzel cserbenhagyta mindazokat, akik múlt év októberében a munka folytatása mellett szavaztak, vagy azt más módon támogatták. Kimondom, hogy ne nekik kelljen: akkor én is a folytatás mellett szavaztam. És most csöppet sem vagyok zavarban. Sokféle magyarázatot adhatnék, de egyszerűen csak őszinte szeretnék lenni. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a vízlépcső eredeti koncepció szerinti megépítésével nem követünk-e el megbocsáthatatlan hibát a jövő nemzedékével szemben. Amíg komoly tudósok, szakmailag hivatott tudományos intézmények véleménye ezt nem tartja meggyőző módon kizártnak, addig egy kormánynak ezt nyitva kell hagyni. Ez a kötelessége és nem kétlem vitathatatlan joga is. Tisztelt Ház! Úgy gondolom, a kérdés kapcsán érdemes egy kicsit mélyebbre ásnunk valóságunkban. A felfüggesztést eredményező döntéshez úgy jutottunk el, hogy megértettük, olyan döntésre van szükség, amely világossá teszi: a nemzet egészét érintő ügyekben az állam törvényhozó és végrehajtó hatalma szuverén módon, valamennyi jelentős tényező figyelembe vételével mindent megtesz a lehetséges legjobb döntés érdekében. Pontosan tudom, amikor a felfüggesztés mellett döntöttünk, nem remélhettük, hogy az újragondolás eredményeként minden vonatkozásban jó döntés születik majd. De az újragondolás legalább két dolgot lehetővé tesz. Először: korrekt számbavételét a valóságos helyzetnek, a szakmai véleményeknek, a nemzetközi közvélemény alakulásának, az építkezésben érintett és érdekelt szomszédaink érdekeinek és törekvéseinek. Másodszor azt, hogy mindezek figyelembe vételével meg tudjukhozni a lehetséges legjobb döntést, ami sajnos csak a viszonylag legkisebb rossz tartományában helyezkedhet el. Az elmúlt néhány hónap világossá tette, hogy a vízlépcső ügyében évtizedek alatt létrehozott kényszerpályán mozgunk. Évtizedekig szilárd volt a hit, hogy a szocialista társadalom eredményességét grandiózus építkezésekkel kell elsősorban bizonyítani. Hittük azt is, hogy e létesítmények a létrehozásukért vállalt áldozatoknál nagyobb mértékben fogják visszaadni jótéteményekben a beléjük fektetett anyagi és emberi energiát. Ezek a vállalkozások, mint az előző napirendnél utaltam rá, nálunk Magyarországon sajnos többnyire kudarccal végződtek. Ezért most a vízlépcső ügye a nehézipari fejlesztések, vagy az eocénprogram kereteit is a hátán kordozza. Annak a gondolkodásmódnak a kudarcait, amely hatalmas méretű, a gazdaságosság szempontjait nagyvonalúsággal kezelő vállalkozásokkal akarja az előrehaladást biztosítani, ezekre koncentrálva a nemzet erejét és figyelmét. Úgy gondolom, mindenekelőtt ezzel a gondolkodásmóddal kell szembenéznünk. Erre nagyon sok tapasztalat kényszerít bennünket. Kormányfőként azt a tapasztalatot kell megfogalmaznom, hogy az a döntési metódus, amely néhány nagy vállalkozásra összpontosította az erőfeszítéseket, évtizedeken keresztül hátrasorolt vagy elhagyott olyan tennivalókat, amelyek elmaradása semmiképpen sem igazolható. Nézzük meg, milyen állapotban van az infrastruktúránk. Egy gazdaságilag egészségesen fejlődő ország állóalapjainak döntő többsége infrastruktúrájában helyezkedik el. Nálunk az elmúlt négy évtizedben az infrastruktúra részaránya az állóalapon belül folyamatosan csökkent. Ennek következményeit a telefonhelyzettől a csatornázás állapotáig valamennyien ismerjük. Meghaladásra ítélt társadalmi modellünk egyik széleskörűen elismert hibája, hogy politikatúlsúlyos. A társadalom szinte valamennyi funkciója elsősorban a politika aspektusából ítéltetett meg. Szakmai kérdések eldöntésében is a politika játszotta e döntő szerepet. Ezzel számára idegen pályán vállalt nehezen hordozható feszültséget és felelősséget, egyúttal bénította a döntést kiérlelő szakmai vitákat. A mindenkori politikai széljárást jól ismerő és követő szakemberek ázsiója emelkedett, a meg nem oldott problémákra és ellentmondásokra utalók hamar megkapták az akadékoskodó bélyegét vagy az ellenzéki címkéjét. Most sokan kérdezik: miért lett politikai ügy a vízlépcsőből? Azért, mert létrejöttében is a szükségesnél nagyobb szerepet játszott a politika. Határozott törekvésünk, hogy a politikai mérlegelés csak akkor lépjen színre, ha az érintett szakmai és tudományos szervezetek és szakemberek a lehetséges alternatívák mélyreható vizsgálatát elvégezték és megfogalmazták szigorúan szakmai véleményüket, következtetéseiket. A kormány, amikor a munkálatok felfüggesztéséről döntött, meggyőződése szerint az Önök szándékát követte. Figyelt a tudósok szavára, a kormány tanácsadó testületének tudományos megfontolásokat tartalmazó javaslatára és reagált a politikai közvélemény egyre határozottabb figyelmeztetéseire is. Gondolkodási szünetet rendeltünk el, hogy a szakértők minden fontos vetületében újra vizsgálják meg a tervet, jelenlegi helyzetünk, lehetőségeink és a jövő érdekeinek figyelembe vételével. Ezzel kell olyan helyzetet teremtenünk, hogy a vízlépcső ügyében a jövő előtt is vállalható döntést hozzunk. A szakmai újragondolás példát adhat talán egész társadalmunknak. Én úgy élem meg, hogy a politika túlzott szerepvállalása nemcsak a meghaladásra ítélt