Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-50

4155 Az Országgyűlés 50. ülése, 1989. június l-jén, csütörtökön 4156 stratégiának. A magyar gazdaságban a következő né­hány évben két, egymással összefüggő, de a megvalósít­hatóság szempontjából részben egymás ellen ható prob­lémát kell megoldani. Egyfelől a súlyos egyensúlyi gondok kezelését, másfelől a gazdaság versenyképessé­gének számottevő erősítését. Gazdaságirányítási rendszerünk lényegében még mindig a hagyományos közgazdasági eszközrendszer és imyítási felfogás alpján működik, és ez konzerválja a termelési struktúrát, legjobb esetben is csak annak óva­tos megváltoztatására képes. Ma még mód és lehetőség van arra, hogy — bár súlyos áldozatok révén—racioná­lis, elfogadható eszközökkel rendezzük az ország zakla­tott pénzügyeit, és a reformokat végrehajtva elinduljunk a fejlődés útján. Ehhez azonban gyökeresen szakítanunk kell az elmúlt évtizedben kialakult rossz gazdaságpoliti­kai reflexekkel. A kitörés iránya világos: vállalkozásélénkítés, piacé­pítés, a gazdaság szereplői önállóságának és felelőssé­gének növelése. Ugyanakkor látnunk kell: a szekezet­váltás önerőből nem hajtható végre, szükség van hozzá nemzetközi együttműködésre, külső források bevoná­sára is. Ez pedig bizalom, belpolitikai stabilitás, kiszá­míthatóságunk biztosítása és konkrét, határozott re­formlépések megtétele nélkül nem lesz meg. Gyakran felmerül a viták során, hogy a kormány a nemzetközi pénzügyi szervezetek követeléseinek en­ged, javasolt intézkedései az ország kiszolgáltatottságát tükrözik. Kétségtelen tény: a nemzetközi pénzvilág — benne a Valutalap és a Világbank—nem finanszíroz túl­költekező költségvetést, vagy államháztartást, nem ad hiteleket fogyasztásra és alacsony hatékonyságú vagy veszteséges tevékenységek támogatására. Ezek a korlá­tok azonban teljes mértékben összhangban vannak saját törekvéseinkkel, tervezett és megfizetett céljainkkal. E célok megvalósítása saját jól felfogott érdekünk tehát. Akkor is mindent meg kellene tennünk teljesítésükért, ha a nemzetközi pénzvilág nem kérné rajtunk számon saját terveink teljesítését. Ha pedig nem tudjuk megfé­kezni gazdaságunk külső és belső egyen súlyának rom­lását, ha feladjuk tervezett céljainkat, elveszíthetjük fi­zetőképességünket és vele együtt az esélyt arra, hogy belátható időn belül kilábaljunk a mély gazdasági vál­ságból. Amikor a nemzet sorsa a munkában dől el, s amikor együtt kell működni minden felelős erőnek azért, hogy elkerüljük az összeomlást, akkor néma sza­vaké, hanem a tetteké a döntő szerep. Igaz, hogy megfe­lelő erőforrások hiányában a struktúraváltás erőltetése feszültségekhez vezet, újabb teherpróbának kitéve a jó irányba haladó politikai, gazdasági folyamatokat. Ezért csak olyan változás lehetséges, amely főleg a racionali­zálásra irányul és a szükséges szerkezetváltást a mik­roszférában indítja el. Ez viszont csak kötöttségektől mentes, működőképes piaci mechanizmusokban bonta­kozhat ki, amely radikális változásokat kíván az irányí­tásban, és feltételezi a politikai és gazdasági sruktúrák összefonódásának megszüntetését. Csak az így kiépülő piacgazdaság képes ösztönözni és kikényszeríteni a vállalkozást. A gazdasági stratégia tengelyébe tehát a vállalkozásélénkítést kell állítanunk. Váljunka több százezer kis- és középvállalkozó országá­vá! Ehhez azonban véglegesen meg kell haladni néhány az ötvenes években kialakult és azóta klisévé merevedett ideológiai tabut is. Mindenekelőtt azt, hogy a vállalko­zás ne tartozzon az erkölcsileg gyanús kategóriába töb­bé, sőt ellenkezőleg; a vállalkozás önmagában erénynek számítson. Meg kell végre haladni azt a tételt is, hogy a gazdálkodók számára csak a munka erkölcsös, a keres­kedelem erkölcsileg veszélyes, a pénzkölcsönzés pedig kifejezetten káros vagy tilos. Az állam ennek a felfogásnak a jegyében óvta meg a gazdálkodókat attól, hogy a kereskedelem és a pénzköl­csönzés bűnébe essenek. Állami monopóliummá tette a kereskedelmet és a banki tevékenységet is. Ez nemcsak a gazdasági energiák képtelen gúzsbakötéséhez veze­tett, hanem szemléletileg is az ősrégi etikai tanok szint­jére történő visszaesést eredményezte. Tisztelt Ház! A vállalkozásélénkítés mellett stratégiai dimenzióban vetődik fel a szociálpolitika reformja és a szegénység problémájának kezelése is. Ezt veszi figye­lembe már az intézkedési csomagterv is azzal, hogy a költségvetés egyensúlyát úgy akarja rendbehozni, hogy a lakosság további terhelése miminális legyen. Ez a kor­mány által vállalt tudatos kötelezettség. Nem tehettünk mást, mert további életszínvonalcsökkenés a szociális problémák robbanásához vezethet. Meggyőződésem, nem lehet a gazdasági konszolidá­ció sikeres, ha ilyen súlyos, megoldatlan terheket cipel magávalhosszabb ideig. Ezért olyan szociális biztonsági hálót akarunk kiépíteni, ami megakadályozza a problé­mák további elmélyülését, illetve újratermelődését, te­hát ha úgy tetszik, megelőzni és nem elfogadni akarjuk a szegénységet. Intézkedés—csomagunkaban sajnos csak a problé­mát enyhítő, a leginkább rászorultak helyzetén némileg javító intézkedésekre tellett. A szociális célra fordítható források elosztásánál abból indultunk ki, hogy a szegé­nyek potenciális körén belül a nagycsaládosok, a nyug­díjasok, ezen belül is a rokkant nyugdíjasok tekintélyes részt alkotnak, ezért e társadalmi rétegeket preferáljuk. Nekik van a legkevesebb esélyük arra, hogy az életszínvonal-csökkenés ellen védekeznek, azaz ők igénylik a leginkább a központi segítséget. Törekszünk arra, hogy ez évben további, a feszültségek egyhitésére irányuló intézkedéseket hozzunk, így például az első­osztályos kisdiákok tankönyvellátása ingyenessé tételé­nek feltételein dolgozunk. Ezek kényszerű, tűzoltójellegű intézkedések, ame­lyekre a korábbi időszak mulasztásai kényszerítenek bennünket. A probléma hosszútávú megnyugtató meg­oldása azonban csak attól várható, ha kiépülnek a mini­mális bér, a minimális társadalombiztosítási ellátások, az állampolgári garanciák és jogosítványok rendszerei, a reálmegőrző automatizmusok, amelyek megakadá­lyozzák, hogy további középrétegek lecsússzanak a sze­gények szintjére. Mindez a nagy szociálpolitikai rend­szerek strukturális megformálását igényli. Az élenjáró ipari társadalmak gyakorlatának tapasz­talatai alapján többszörösen beigazolódott, hogy a gaz­dasági növekedés legfőbb motorja a munkaerő minősé­ge. A gazdasági hatékonyság növekedésének forrásai a tudomány, az oktatáspolitika, a művelődés, valamint az egészségügy és szociálpolitika, a művelődés, amely a munkaerő szellemi és fizikai állapotát határozza meg.

Next

/
Thumbnails
Contents