Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-35

2951 Az Országgyűlés 35. ülése, 1 MORAVSZKI GYÖRGY: Tisztelt Országgyűlés! Én azt gondolom, hogy sok még a munkánk és ezért hozzákezdek. Harmincharmadiknak szólni egyébként sem könnyű. Talán könnyíti a helyzetemet, ha egy jó ebéd után vagyunk, s ez talán megnyugtató lehet. (Taps.) Ismereteim szerint a költségvetés nem más, mint olyan terv, amely rendelkezésre álló források tervszerű, szakszerű, és mint a jelenlegi, szükségszerű felhasználásának tervezetét jelenti. Kérem szépen, ha egyetértenek vele, akkor én felfüggesztem a továbbiakat és az elnökünkre bízom, hogyan folytatjuk. ELNÖK: Kedves Képviselőtársak! Javasolom, hogy két percre függesszük fel az országgyűlés munkáját. Két percre. Egyetértés? (Igen.) Folytatjuk munkánkat. Tisztelt Országgyűlés! Átadom a szót újra Moravszki képviselőtársunknak. MORAVSZKI GYÖRGY: Tisztelt "Országgyűlés! Teljesen egyetértek azzal, amit szűkebb körben itt konzultáltunk, hogy ennek az üres beszédnek nem lenne értelme, tehát addig nem folytatom, míg a kormány tagjai be nem jönnek. (Taps.) Még ha azt nem is indítványozom, amit Mezei kollégám, hogy menjünk el mi is kávézni, és aztán a kormány majd várjon meg bennünket. (Taps.) ELNÖK: Harmadszor is megadom a szót Moravszki képviselőtársunknak. MORAVSZKI GYÖRGY: Majd csak konszenzusra kerülünk itt. Akkor elkezdem ennek a csonka kormánynak. Örülök, hogy egyáltalán Villányi elvtárs már bent van. Tisztelt Képviselőtársaim! Ahogy egyszer már ennek nekikezdtem, elmondanám, hogy a tervezésben azokat próbáltam tettenérni — azokat a gondolatokat —, amelyek a mai társadalmi feszültségek oldásához járulnak hozzá, és erről az alábbi gondolataimat szeretném megosztani a kormánnyal. 1988-ban, drasztikus intézkedések árán és csak részeredményekkel valósult meg a túlélés politikája, és ez 1989-ben sem várható másként. Az ismert gazdasági, pénzügyi helyzetben, amikor a költségvetés egyenlegére a pénzügyminiszter 20 milliárd forint hiányt terjeszt elő, s ezt maximumként kéri kezelni, elgondolkodtat. Elgondolkodtam egyfelől azon, hogy ilyen nagymérvű elvonás a vállalatoktól és az állampolgártól sem elegendő ahhoz, hogy a költségvetés érzékelhetően javuljon. Vagyis az említett rendelkezésre álló forrás évenként változó mértékű, de nem fedezi a kiadásainkat. Másfelől jogos igények jelentkeznek, ahogy erről többen szóltak: nyugdíjasok, fiatalok, egészségügy, oktatás, agrárterület - szinte az egész ország teljes lakossági köréből. Ez szorító helyzet. A gondok eredete nem mai keletű, de az figyelmeztető, hogy egy részét ma is újra termeljük, megéljük, sokszor tehetetlenül tudomásul vesszük. Azt 88. december 21-én, szerdán 2952 tudniillik, hogy elkölteni, kiadást produkálni mindenki kiválóan tud, megtanult, bevételt, takarékos gazdálkodást, önmérsékletet tanúsítani már sokkal kevesebben gyakorolják. Megjegyzem, ez korábban nem is volt sikk. A megállapítást értem a vezetés és a végrehajtásban résztvevők egy igen jelentős részére. Mit kell hát tenni, van-e kiút vagy elegendő a magyarázkodás, a siránkozás, a tudálékoskodás és marad minden a régiben? Nem. Úgy gondolom, nem elegendő, vagyis olyan gazdasági és morális helyzetet kell teremteni, ami valóban elindíthatja a kibontakozás csíráját, elválasztja a jót a rossztól, a hasznosat a feleslegestől és irányt mutat a járható út felé. Véleményem szerint az az út, hogy az elvonásokat tovább növeljük és ezzel költségvetési egyensúlyt teremtsünk, csak nagyon rövid távra elfogadható, de nem járható út. Erről itt többen is szóltak. Mert eközben felborul a termelés, a gazdálkodás egyensúlya, a vállalati érdekeltség helyenként a nullához közelít, vagyis nem lesz mit elvonni. Ismerve azt, hogy a termelő ágazatok zöme nehéz helyzetben van, egy rövid betétként engedjék meg, hogy a mezőgazdaságról magam is szóljak, hiszen több mint két évtizede ebben dolgozom és gondjait érzem. Az a diszkriminatív helyzet, ami a felvásárlási árakban, hitelezésben, támogatásban és a mezőgazdasági lakosság életkörülményeiben kialakult, és a jövőben is várható, figyelmeztető. Tudom, e felvetés meghaladja mai tárgyalási témánk kereteit, átfogóbban felül kell vizsgálni, de a döntés egybehangzóan sok más véleménnyel 1990-től későbbre nem halasztható. Gondolom a politika, a kormány és az egész országgyűlés is egyetért azzal, hogy ennek további romlása már nemcsak az ágazat, hanem az egész ország és a nemzetközi megítélésünk szempontjából is sorsdöntő. A nyereségelvonás 70 százalék körüli mértéke vagy ennek további növelése az ügy kimenetelét világossá teszi. Ennyit az ágazatról. Tisztelt Országgyűlés! A költségvetést illetően marad tehát rövid távú perspektívánként az a közmondás, hogy addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Tudom, sokunkban, az ország lakosságában és főleg a perifériákon élőkben felvetődik a gondolat, hogy a takaró már így is elég kurta, legalábbis a nagy többségnél, de a tárgyalt költségvetés ennyire elég. Ennek ellenére még mindig tapasztalható a nehezen összekapart milliók, milliárdok okszerűtlen, pazarló felhasználása, az elköltés sorrendjének rossz megválasztása és sok egyéb olyan gond, amiről itt képviselőtársaim bőven szóltak. Ez a vezetés, a szakirányítás hibája, mi több, ha ez tovább így megy, akkor bűne is. Lakosságunk jó érzésű többsége ezt rosszalja, az ilyen gazdálkodás társadalmunkat megosztja, nem pedig mozgósítja a kibontakozás felé. De ugyanígy tettenérhető a lakosság jelentős része is. Míg egyik oldalon a megélhetés gondjairól, alacsony jövedelemről, munkanélküliségről panaszkodik, tapasztalható a mértéktelen italozás, a kábítószerezés,