Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-35

2929 Az Országgyűlés 35. ülése, 1988. december 21-én, szerdán 2930 val, amely ezzel együtt biztosítja a mezőgazdaság előrehaladását, az ott dolgozóknak emberséges megélhetést. Napi munkánkban mindezeknek hangot kell adnunk, mert azt tapasztaljuk, hogy az érintett kormányszervek, az ágazatért felelős tárca nem mindenben vállalja fel az ország közvéleménye előtt a mezőgazdaság helyzetének valósághű értékelését, érzékelését. Meglepetéssel és csodálkozva olvassuk, halljuk, 1988-ban sikerágazat lettünk. Mi ezt a Bácskában nem így látjuk. A megye déli részét már hat év óta aszály sújtja. Ennek következtében gazdaságaink jórészének a még meglévő szűkös- tartalékait fel kell élni, s így tovább növekszik a mélypontra kerülők száma. Nem tartjuk valósághűnek azt a tájékoztatást sem, miszerint az ágazatban az 1989-es évre meghirdetett felvásárlási áremelések fedezetet biztosítanak a költségnövekedésekre. Nagyon méltánylandó az alaptevékenység után járó 40 %-os adókedvezmény, de az eredményrontó tényezőn túl az egységes adótörvény különféle újabb pántlikáival hozzá kell járulni szövetkezeteinknek a szakmunkásképzési, a rehabilitációs foglalkoztatási, és a műszaki fejlesztési alap képzéshez, amely még kiszámíthatatlan, több tízmilliót jelent. Ezen felül szó van a központi lakásalaphoz történő hozzájárulásról. Mindezek együttesen elvihetik a képződő éves eredmény 65-70 százalékát. S ehhez még hozzá kell számítani az ipari termékárakat, amelyet az Árhivatal statisztálásával a szabadjára engedett egyeduralmi helyzet alapján alakítanak ki. Az ipar jelenlegi áralakítási gyakorlatát a növekvő banki hitelkamatokkal együtt ma már inkább lehet nevezni agrárprésnek, mint agrárollónak. Addig, amíg a mezőgazdasági üzemek szegényednek, sokkal kevesebb eredményt tudnak realizálni a korábbi évekhez viszonyítva, addig az általuk előállított termékekkel kereskedők belföldön 35 milliárddal, a külkereskedők 9 milliárd forinttal a múlt évinél jobban zárnak. Ennek egy része tisztességes és nem monopolisztikus kapcsolatok esetén vissza kellene kerüljön a termelőkhöz. Sokszor bírálnak bennünket, hogy a mezőgazdaság drágán termel. Ez a megfogalmazás ma már legtöbb vonatkozásban sértő, mert ha megvizsgáljuk az áremelkedések okait, azt állapíthatjuk meg, hogy a költségnövekedéseket az ágazatba beáramló ipari eredetű árak áremelkedése okozza. Mindezekkel együtt a múlt évben beindult és most nagyon keményen folyik az agrárágazat jövedelmének átszivattyúzása először állami költségvetésbe, utána kifelé, más ágazatokba. Helyzetünk konkrétabb érzékeltetése céljából csak egy számszerűsített példát említek. Térségünk 59 szövetkezete összesített mutatói szerint a szántóterületnek közel kétharmadán termelt búza, kukorica összevont jövedelmezősági szintje 1986-ban 23 százalék, tavaly 13, az idén pedig alig 4 százalék. Kérdem: melyik ipari-áru kalkuláció készült ilyen nyereségrátával? E helyzetben úgy ítélem meg, hogy a környezetvédőknek nem kell sokáig tartaniok attól, hogy túl sok műtrágyát használ föl a mezőgazdaság. És milyen érdekes az illetékesek közelítése. Fontosnak tartjuk, hogy a műtrágya-vásárlás visszaesését szüntessék meg az üzemek, mivel az áremelés óta felére csökkent a vásárlás. Azt elfelejtették hozzátenni: miből? A folyamatos árnövekedés és a mezőgazdaság elszegényedése miatt a gépforgalmazóknak sem kell egyébként szükséges árualapról gondoskodniuk, nem beszélve állattenyésztési telepeink egy része technológiájának ma is siralmas helyzetéről. Hogyan valósítsuk meg így az agrártermékek minőségprogramját? Meddig tartható fenn így az ágazat export-import egyenlege 800 milliót meghaladó dollártöbblet? Ki váltja ki ezt? Ha csakugyan nem kell a mezőgazdasági termék? Azt is jó lenne végre tisztázni, a nyilvánosság elé tárni, hogy a mi mezőgazdaságunk egyre csökkenő támogatása messze nem azonos tartalmú a fejlett országok mezőgazdaságának támogatásával. Furcsának tartom azt a gyakorlatot, hogy a mezőgazdaságnak, élelmiszeriparnak juttatott úgynevezett támogatás, amit az eltorzított, nyomott árak miatt inkább indokolt árkiegészítésnek nevezni, rendszerint öles betűkkel jelenik meg, ugyanakkor más helyekre juttatott pénzekről igen szűk a közlemény. Elhangzik az is vádként, hogy lassú a gazdaságok alkalmazkodása az új piaci viszonyokhoz, a minőségi kívánalmakhoz. A minőséggel kapcsolatban az a megítélésem, hogy ezt a technikai-ellátási színvonal, fajta, lelkiismeretes munka együttesen befolyásolja. Nem hiszem, hogy a mezőgazdasági dolgozók lelkiismeretességében, kevés kivételtől eltekintve, kételkedhetünk. Ami a technikai színvonalat, ellátást és a fajtákat illeti, azt hiszem nem elsősorban a mezőgazdasági üzemeken, hanem az ágazat pénzügyi hatósági irányításán múlott és múlik ma is. Érdemes lenne e területen alaposan körülnézni. Tisztában vagyunk azzal, hogy fel kell gyorsítani az alkalmazkodást, elsősorban a termékforgalmazás területén. Ennek viszont alapvető gátja az is, hogy az állami tulajdont képező felvásárló, feldolgozó vállalatok többszöri kezdeményezésünk ellenére ez ideig nem szívesen gondolkodtak a kölcsönös kockázatot erősítő szövetkezeti kapcsolat bővítésén. Olyan vád ért bennünket, hogy még mindig nagyobb a gazdaságok körében a központi intézkedésre a tiltakozás, mint az ésszerű igazodás. Erre csak annyit: az ésszerűtlenségekhez nagyon körülményes ésszerűen alkalmazkodni. Mellőzi a sajátosságokhoz igazodó logikát például az az intézkedés is, mely alapján a korábbi évek azon kevés jó irányú szabályozási törekvését, hogy a mezőgazdasági üzemek likviditási helyzetüket adózatlan pénzből képzett nyereségtartalékból tudják javítani, mára teljesen a múlté. Tartalékot csak adózottan képezhetnek. Hasonlóképpen lehetetlenné tették az év végi részesedés gyakorlati alkalmazásának lehetőségét, annak hallatlan megdrágításával. Három forint húsz fillérbe kerül egy forint nyereségrészesedés. Az erre alapozott belső érdekeltség volt egy utolsó szalmaszál a vagyonérdekeltséghez való eljutáshoz. Ezt sikerült