Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-35

2919 Az Országgyűlés 35. ülése, 1988. december 21-én, szerdán 2920 egyre romló gazdasági helyzetünk és a hanyatló életszínvonal miatt társadalmunk valamennyi rétege igen érzékenyen reagál az őt érintő kedvezőtlen hatásokra, A szorítások miatt az emberek jobban megnyílnak, a különböző gyűléseken, ankétokon, rendezvényeken túl a politizálás színterei lettek a baráti, családi öszszejövetelek is. És ez természetes. Felszólalásomban szeretnék rávilágítani néhány olyan feszültségpontra, amely a közvéleményt már régen ellenérzéssel foglalkoztatja. Ezekről a gondokról szinte mindenki tud, de érdemleges döntés a felszámolásuk irányában nem, vagy csak igen vontatottan történik. Szeretnék, talán képviselőtársaim nevében is muníciót adni a kormánynak, bátorítani és határozott lépések megtételére serkenteni, az eddigieknél lényegesen gyorsabb, de nem elkapkodott intézkedésekre bíztatni. Mint termelőszövetkezeti elnök sokat töprengek munkatársaimmal együtt azon, hogyan tudunk a ma folyton növekvő kihívásnak eleget tenni, hogyan tudjunk talpon maradni. Az egyre jobban nyíló agrárolló mellett óriások az adóterhek, ami az ugyancsak instabil költségvetés miatt nehezedik egyre nagyobb erővel ránk. A kormányzat a költségvetés helyzetének javítását továbbra is a vállalatok és szövetkezetek még nagyobb elvonásaitól reméli. Hova akarjuk tovább emelni ezeket a terheket? Éppen ezért bosszantó, hogy társadalmunknak van olyan rétege, amely egy részről nem anyagi tehetségének megfelelően járul a közös terhek viseléséhez, mások a megtermelt és előállított nemzeti javakból csak elvesznek, fogyasztanak, de azok előállításában szinte egyáltalán nem vesznek részt. Ezekről szeretnék először szólni. A legtöbb kritikát ma az elosztás kapja. S ezt a kérdést méginkább kiélezte az év elején bevezetésre került személyi jövedelemadózás, amely szándéka ellenére — ma már tudjuk — nem képes biztosítani az arányos közteherviselést. De tekintsünk csak viszsza egy jónéhány évre. A 80-as évek elejétől egyre inkább felerősödött az egyének anyagi polarizációja. Létrejött egy szűk újgazdag réteg, miközben a társadalom nagyobb hányadának életszínvonala egyre inkább romlik, a kiskeresetűek, de főként az alacsony nyugdíjban részesülők élete lassan már elviselhetetlenné válik. Az elismert társadalmi létminimum számszerűsített összege az árak emelésével egyre inkább növekszik, amelyet távolról sem tud kiegyenlíteni az igen szerény mértékben növekvő fizetés, illetve nyugdíjemelkedés. Ugyanakkor az említett szűk réteg anyagi megalapozottsága pedig napról napra nő. A társadalomnak ebben a rétegében nem a konkrét értéket előállító honpolgárai vannak. Nincsenek ebben a kategóriában a bányászok, az ipari dolgozók, a nehéz fizikai munkások, akiknek a bevezetett technika sem tudja teljesen pótolni nehéz munkájukat, nem találhatók meg a mezőgazdasági dolgozók, a kombájnosok, a nemzeti értéket döntő mértékben előállítók. Nem lelhetők fel ezek között az irányító műszaki és agrárértelmiség, az egészségügy és a szellemi élet képviselői, egyáltalán a bérből és a fizetésből élők, az oktatásban dolgozókról nem is beszélve. De megtalálhatóak az igen szzolid végzettséggel és felkészültséggel rendelkező seftelők, akik korántsem a társadalmi hasznossággal arányban álló anyagiakban részesülnek, bár némi szükségletet ugyan kielégítenek, ennek ellentételezéséül jövedelmüket szinte majdnem kizárólagosan önmaguknak határozzák meg. Egyre inkább növekszik azoknak a száma is, akik a magángazdálkodás leple alatt a feketepiac üzmelmeibe kezdenek, kihasználva a kereskedelem gyengeségeit, az általuk felvásárolt mezőgazdasági termékeket igen magas felárral adják tovább. Ki tudja ezt követni? Egyáltalán az így szerzett jövedelmet hol adóztatják? Vagy ezekre a bevételekre nem lennne szüksége a költségvetésnek? Ez a réteg a személyi jövedelemadózásból nem, a közteherviselésből pedig közel sem a jövedelmének megfelelően veszi ki a részét. Jóllehet, hogy ma mindenki a másik hasán akarja meghúzni a nadrágszíjat, a sajátját pedig elég paszszosnak érzi. De nagyfokú társadalmi igazságtalanságnak érzem, hogy például egy három gyermekes kombájnos több adót fizessen, mint az az ügyeskedő, akinek mondjuk egy gyereke van, a bőre alatt is pénz lapul, csakhát jövedelmének, keresetének a kimutatása ma még nem követhető, így nem is adóztatható. A bérből és fizetésből élőkkel könnyű a dolgunk, hiszen kiemeljük a minden felvett fillérről tanúskodó kartonját és az illető fizet, mint a katonatiszt. A seftelők pedig csupán egy-egy üzleten az előzőeknek több havi, alkalmanként egy évi keresetét vágják zsebre adózatlanul. Egyik ilyen kereskedő és ügyeskedő bökte ki évekkel ezelőtt, hogyha a karácsonyi ünnepek előtti fenyőfaárusításnál nincs tisztán 100 ezer forint haszna, akkor az számára nem is szezon. Akkoriban a mi tsz-ünkben egy átlagos tag évi jövedelme a közösből 60 ezer forint körül alakult. Nem a munkával szerzett jövedelmet sokallja a közvéleJ meny, hanem a társadalmi hasznossággal arányban nem álló túlzott harácsolások irritálják az embereket. De jelen van egy másik réteg is, aki talán még hamarább kezdte el gyűjtögetni a már több millióra ugró vagyonát. Nézzük csak, ki tudott az elmúlt 43 év alatt milliókat gyűjteni? A 7-8 ezer forint havi fizetésű gyári munkás, vagy a 4-6 ezer forintos tsz-paraszt, vagy a kiskeresetű pedagógus vagy ápolónő? Nem, még a jobban kereső kombájnos, tsz-elnök, bányász vagy kohász, de még a legkiválóbb szakmunkás sem volt erre képes. Akkor kik azok, akiknek luxusházuk, üdülőjük, millió forintot érő autójuk, 100 ezer forintos IBUSZ-útjuk és még nem tudom mijük van? Nem tudom, de szeretném tudni kik ők? És szeretném ha tudná az adóhatóság is, hogy a tehetségüknek megfelelően és a társadalmi igazságosság szerint járuljanak hozzá a közös költségeinkhez. És most ezeket a százezreket, milliókat tisztára mossák az új vállalkozások befektetései, amelyet a társasági törvény elfogadásával legálissá tettunk. Nem irigyli senki a másik tisztességes munkával szerzett jövedelmét, ha az arányainak megfelelően adóztatott és úgy járul hozzá a költségvetés egyensúlyának megteremtéséhez. Mégiscsak bosszantó, hogy az ország 1250 tsz-e közül már több mint 700 alacsony haté-