Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-35

2913 Az Országgyűlés 35. ülése, 1988. december 21-én, szerdán 2914 ze, kilátástalan a helyzete, nincs lakása, a másként gondolkodó hatalmat követel, hogy ő is hadd férjen bele a vezetésbe, az idős ember a jövőt illetően azt a pár évet, amit e földön kell eltöltenie, milyen a kilátása? De sorolhatnám tovább: a vezetőt, a műszaki értelmiséget, a tudóst, az alkotó embert, itt mindenki követel! De miből? Kinek a rovására követel? Kinek a rovására engedhetjük meg azt, hogy ebben az országban mindenki követeljen? Egyáltalán a munkáshatalom rovására? Párttag vagyok. Nem szégyellem e plénum előtt is kimondani, elhivatottságból, becsületből, érzésből vagyok az. Úgy érzem: van mit félteni e hazában. Az előbb már céloztam rá: itt mindenki ettől a hatalomtól akar elvenni. S ki akar ezért tenni? Mi? Itt mi sem akarunk mindnyájan érte tenni? Akkor hogyan várjuk el kint az egyes embertől, hogy tegyen valamit, akinek a nadrágszíja az utolsó lyukat is elérte. Úgy gondolom, az ilyen jellegű kérdéseken is érdemes elgondolkodni. Szeretnék kimondottan és konkrétan a kétkezi munkásember érdekével is foglalkozni. Ha innen hazamegyek, tőlem otthon leginkább azt kérik számon: a mi helyzetünk legalább olyan követelésre méltó, mint ahogy az a különböző rétegeknél elhangzott. Nem akarom benyújtani a számlát. Nem akarom a dolgozó ember édekében benyújtani a számlát, segíteni akarok, s azt várom el, hogy az a fajta vezetés is segítsen, amelybe a bizalmamat helyeztem én is, és egyáltalán az az átlagember is, aki vár valamit ettől az országtól, várja a kibontakozást, várja a lehetőséget, és nem gátakat, nem kilátástalanságot vár. Én úgy gondolom, hogy mi még ebben a nehéz helyzetben is, ezek között a nehéz körülmények között is képesek vagyunk erre. Nem kell itt nekünk olyan jellegű gondokat vállalni, hogy 12-13 napirendi pontot bezsúfolni egy-egy ülésszakba. Gyakorlatilag kapkodunk. Ki kényszerít rá bennünket? Saját magunk kényszerítjük rá magunkat. Én úgy gondolom, hogy fel kellene hagyni azért egy olyan jellegű politikával is — talán tanácsként mondom, ha nincs igazam, kérem, cáfoljanak meg —, hogy ne a nyugatnak udvaroljunk mi, szóljunk egykét jó szót ehhez a néphez is. Várják. Várják a bizalmat a párttól, a gazdasági vezetéstől, s egyáltalán attól a vezetéstől, amely jelenleg funkcióban van. És azzal, hogy mi itt tologatjuk, átpasszoljuk a pálcát, vagy a stafétabotot másoknak, azt hiszem, nem oldunk meg semmit. Ez nem jó annak se, aki leköszön, annak se, aki átveszi a stafétabotot. Ha mi nem tudjuk a saját kormányunkat megvédeni — és úgy néz ki, hogy talán nem tudjuk vagy nem akarjuk —, akkor én megint azt gondolom, és felmerülhet egyáltalán az a fajta megítélés, amit a másként gondolkodók, talán jó szándékkal is, úgy fogalmaznak meg, hogy képtelen ez a munkásosztály a vezetésre. Nem hiszem, hogy képtelenek vagyunk. És nagyon szomorú az, amikor úgy leértékelnek bennünket, hogy mi nem látjuk ezt a helyzetet, hogy a munkásember csak a szakszervezeti bizalmi tisztségig kell hogy eljusson, mert többre nem képes. Hát milyen folyamat indult meg? És ebbe belement —sajnos —a pártunk is. Egyfajta olyan revízió alá vettük magunkat, hogy a kétkezi munkásembert — és azért mondom, mert az elején így kezdtem, hogy a kétkezi munkásembert — ki akarják mindénhonnét szorítani, és nincs aki képviselje. Gyakorlatilag ezt a képviseleti formát, ha réteg szerint megbontjuk, akkor egy olyan helyzet alakul ki, mint ami az árrendszerünknél alakult ki. El vannak térítve az árak az értéküktől. Ennek csak ilyen veszteséges költségvetés lehet a vége. Én úgy gondolom, hogy mindnyájunknak van mit tenni, és érdemes saját magunkba fordulni, ahelyett, hogy másokat ostoroznánk, mások rovására követelnénk. Megint ismétlem: nem követelni akarok. Mindenkit kezeljünk, minden réteget a helyén, és mindenki azt lássa el ebben az országban, amire hivatott, amiért a fizetését felveszi, amit egyáltalán a képességei megengednek. Valamit itt is elszúrtunk mi, mert nem tudunk visszavonulni se. Ha érezzük azt, hogy valamire nem vagyunk képesek, akkor úgy erezzünk, hogy nekünk ott a helyünk, de már nem tudjuk a feladatot ellátni. Nem akarok senkit bántani, távol áll tőlem, és a jó szándékot én nem kérdőjelezem meg senkiben. De a jó szándék az nem minden. Itt a tettek igazolják vissza a mindennapi énünket és a tettek azon bizony nem biztos, hogy emelt fővel engedik azt, hogy mi a jövő nemzedék elé nézzünk. Nekünk itt a nagy felelősségünk, és én úgy gondolom, hogy ezt a felelősséget nem szavakba — nem szép szavakba — kell öntenünk, hanem ezt meg kell valósítanunk, s egyáltalán mindenkinek a maga területén úgy kell helytállni, hogy az a tíz-, vagy húsz-, vagy harmincezer ember, aki ezt a parlamentet is megválasztotta, meg az egyes tagjait, otthon számonkérhesse, szembe merjek vele állni, és egyáltalán tudjam neki megmondani azt, hogy a lelkiismeretem tiszta, a szándékom jó irányú, s ebbe még az a lehetőség is belefoglaltathatik, hogy tévedhettünk. 'De ha elszakadunk valakitől, vagy valakiktől, akkor az önkontroll nincs meg. Azt gondolom, hogy az utóbbi időben itt is gondjaink lettek. Igyekeztünk mi valahogyan fölülről diktálni, hogy minden jó ebben az országban, magyaráztuk, hogy minden rendjén van, s az adósságaink azok nőttek, nőttek, és mi mondjuk, jelenleg ilyent fogalmazunk meg, hogy hát mi egy olyan földrajzi adottságú térségben helyezkedünk el, hogy fontosak vagyunk a keletnek is, meg a nyugatnak is. Azért mérjük fel a helyzetünket, hogy mennyire vagyunk fontosak. Egyáltalán jön-e az a tőke ide befektetni, amit mi várunk? Egyáltalán a kelet mennyire társ ebben nekünk? Gyakorlatilag az élet azt igazolja vissza, hogy ezek csak szavak, mert azért ez nem úgy áramlik ide be. Az adósságunkat miért nem engedik el? Ha annyira fontosak vagyunk? Persze,hogy nem engedik el, mert annyira nem vagyunk fontosak. Mindenki igyekszik a saját magáét védeni és gyarapítani. Hát én azt mondom, hogy mi is emelt fővel gyarapítsuk ezt a kis országot, és mindenkit a maga értékén kezeljünk, s a költségvetést is én úgy tudom elfogadni,