Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-35

2911 Az Országgyűlés 35. ülése, 1988. december 21-én, szerdán 2912 menyre azon erőfeszítéseink sem, amelyek a korábbi években arra irányultak, hogy a kormány és a parlament átfogóan vizsgálja meg a vasút és a vasutas dolgozók helyzetét, és tegyen hatékony intézkedéseket az egész népgazdaságot is hátrányosan érintő problémák megoldására. Javasolom, hogy az országgyűlés 1989-ben tűzze napirendre a termelői infrastruktúra teljes keresztmetszetének elemzését. Tisztelt Országgyűlés! Tudom, hogy az általam felvázolt gondok ellenére végül is döntenünk kell az 1989. évi költségvetés sorsáról. Azt is tudom, amikor szavazni fogok, nekem kell majd a választópolgároknak megmagyaráznom, miért döntöttem így. Szeretném, ha a terv eredményei visszaigazolnák döntésem helyességét. Köszönöm a türelmüket. (Taps.) ELNÖK: Szálai Gyula képviselőtársunk felszólalása következik, a Fejér megyei 1. számú választókörzetből. SZÁLAI GYULA: Idefelé jövet Székesfehérvárról ragyogóan sütött a nap, és elgondolkodtam azon: milyen jó is lenne, ha erre a kis hazára tényleg ráragyogna a nap! Fejemben az is megfordult, hogy a felszólalástól visszalépek, egyáltalán mit is lehet ehhez a költségvetéshez egy magamfajta, egyszerű embernek hozzátennie? Úgy gondoltam, ha már képviselő vagyok, bizalmat kaptam, nem biztos, hogy szabad visszalépnem. Egyáltalán elgondolkodtam azon is, hogy milyen fontos a tisztelt Háznak a réteg szerinti összetétele. Mindenki igyekszik ugyanis a saját nimbuszát védeni, s ennek óriási jelentősége van. S egyáltalán a választásoknál, amit éreztem, hogy valami hiányzik ebből a parlamentből, az most kezd csak kristályosodni: ennek az országnak az összetétele, a képviselők személyénekittléte. Eddig — az előttem felszólalt képviselőtársamon kívül — a kétkezi munkásembert nagyon kevesen védik, nagyon kevesen szóltunk az érdekében, szóltak az érdekében. Egyáltalán: kinek is lett volna ez fontos? Egy ilyen gazdasági helyzetben mindenkinek a saját nimbuszát védeni — ez a legfontosabb. Azt hiszem, ha az egyik oldalt nézem, ez helyes is. De ha az ország sorsát, a nép érdekét nézem, akkor itt valami nem stimmel. Csupán azért mondom ezt, mert mindenki igyekszik a kétkezi munkásembernek az érdekében beszélni, mindenki igyekszik annak érdekében tenni, cselekedni, dönteni. De azért a hátsó gondolatokból mégsem így jön ki. Mégsem így igaz. És sajnos az a szomorú, hogy nem így igaz, hanem mindenki azt az érdeket hozza előtérbe, amely annak a rétegnek felel meg, amelyet képvisel. Úgy fogalmazok: ez a munkásosztály — ezt a szót még ki merem mondani —, ez a parasztság, ez a dolgozó társadalom összességében minden réteg minden érdekét próbálta képviselni. Az az irányzat, amelyet most próbálunk folytatni, most próbálunk pluralizmusnak, egyáltalán reformnak nevezni, képes lesz-e minden érdeket képviselni? Ezt csak elöljáróban említettem, hogy ilyen gondolatok foglalkoztatnak, ilyen gondolatok foglalkoztatják a magam fajta egyszerű átlagembert. A költségvetésről és az 1988-as évről röviden anynyit mondhatnék el: ha iparunk egy ilyen inflációs folyamat mellett nem tudja elérni az 1 százalékos növekedést, feldolgozóiparunk egyáltalán nem képes fejlődni. Két-három évvel ezelőtt ebben a házban felszólaltam és javasoltam a mezőgazdaság háttériparának fejlesztését. Mi ugyanis úgy érezzük, hogy mezőgazdasági adottságainknál fogva fontos lenne e területnek a fejlesztése, akkor majdnem lehurrogtak. Most is szembetaláljuk magunkat ezzel, gyakorlatilag, ha a piacon nem szolgáljuk ki a vevőt, akkor nem sok keresnivalónk marad. A mezőgazdaságról konkrétan. 1988-ban négy-öt százalékos fejlődése, ha ez bejön, akkor sem dicsekedhetünk vele nagyon. Hangsúlyozom az inflációs folyamatot is és azt a fajta nadrágszíj -politikát, amelyet folytatunk, és amelyet mérlegelünk. Itt valahol valakik nagyon nagy bajt követtek el. A jövő évi költségvetést, a négy változatot, ha nézem, megmondom őszintén a négy változat helyett egy ötödiket vártam volna, és egy olyat, hogy mintegy 20 év után, amióta gyakorlatilag tart ez a deficites folyamat, ténylegesen megállítaná a folyamatot. Úgy vélem, gondjainkat jövőre is csak toljuk magunk előtt. Ez itt már más megfogalmazásban is elhangzott. Vallom és hiszem, hogy van másik változat is. Van olyan változat is, amelyhez nem akarunk hozzáfogni — és nem a pénzügyi kormányzatot okolom ezért, hanem mindnyájunkat, azokat az embereket, akik ezért az országért valamit tettek, vagy most kell tenniök, vagy a jövőben tenni akarnak. Most olyan helyzet alakult ki, hogy van egy szegény ország, de hozzá kell tennem azt: a maga nemében nagyon szép és nemes ország. Ennek az országnak van egy elszegényedő folyamatban megindult népe és nagyon gyengén muzsikáló gazdasága. Ha a költségvetést nézem, hacsak 5-600 milliárd forint elosztására vagyunk képesek, ezt tudjuk produkálni, egyáltalán: itt nincs mit tenni? Az elosztási viszonyrendszert illetően csak úgy tudunk elosztani, hogy két olyan területet nyírbálunk meg, amely a szocialista társadalom védelmét szolgálja, és nem az altábornagy elvtárs mellettem lévősége diktálja ezt belőlem, hanem a hazafias érzelmem; mi lesz ennek az országnak, ennek a hazának, ennek a népi hatalomnak a védelmével? Kinek a kutyakötelessége, ha nem nekünk, biztosítani! Az összegeket innen úgy elvonni, hogy a határokat illetően nem tudjuk, hogy hogyan állunk! Egyáltalán belbiztonságunkért, nyugalmunkért, ahhoz, hogy nyugodt légkörben alkotóképességünk kibontakozhasson — mindezekért ki fog tenni valamit? A Belügyminisztérium, a rendőrség meg van becsülve? Ezt kell nekünk most ostorozni? Azok a rétegek, amelyek most benyújtják a számlát ennek a hazának, s hadd soroljak egy párat: az értelmiség nincs megbecsülve, a fiatalságnak kevés a pén-