Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-34

2873 Az Országgyűlés 34. ülése, 1988. december 20-án, kedden 2874 gondolom, a vita tartalma, most is mindig olyan, amennyit mi tudunk az adott tárgyról. (Taps.) Pa a véleményem, hogy sokkal jobb döntések születnének akkor, ha lenne időnk megvitatni a kérdéseket, és itt elhangzott a költségvetés esetében is, hogy tárgyaljuk két lépcsőben. Tiszteletben tartanánk egymás véleményét és minden képviselőnek a saját arcát ismernénk meg. Választóink azt várják tőlünk, hogy munkánkat ne a könnyebbik oldalról közelítsük meg és semmiképpen ne tűnjön ki az, hogy visszarendeződés kezdődött el politikában, gazdaságban, vagy egyáltalán a parlament munkájában. Ezt szerintem választóink már abszolút nem vennék tőlünk jó néven. A parlamenti munkához már csak azt jegyezném meg, hogy a fegyelem — véleményem szerint — a parlamentben lévő összes szereplőre vonatkozik. A parlamentnek minden napirendje fontos. Ha egyszer ülésszak van, mindenki rendezze úgy a dolgait, hogy azután - igazán rendkívüli esetektől eltekintve — részt tudjon venni és ne legyenek nagyon fontos helyek sokszor órákig üresek. (Taps.) Lezárva a témát, hogy kit képvisel a képviselő, a következő választ adnám. Én is érzem: a képviselő választóit képviseli bizalmukból, helyettük ül itt, nyilatkozik, szavaz, ha ellenükre szavazott, mert itt meggyőzték észérvekkel, akkor az ő feladata, hogy erre otthon választ adjon és elszámoljon. Tisztelt Képviselőtársaim! Elnézést a kitérőért, a következőkben a költségvetésről kívánok néhány gondolatot elmondani. Rettenetes nehezen készült el ez a költségvetés, alig-alig tudtunk vele megismerkedni. Azt is érzem, hogy nagyon nehezen lesz ebből egy elfogadott költségvetés. Ezen azonban nem csodálkozom. Személy szerint nagyon kevés új elemet találtam a költségvetésben. Körültekintően összehasonlítottam az elmúlt három évet és azt állapítottam meg, hogy amiért ebbe a nehéz helyzetbe jutottunk, abból napjainkig nagyon keveset oldottunk meg. Azonos megállapításokat találok, azonos hangsúllyal. Felfedeztem olyan mondatokat, amelyek szinte minden évben elmondhatók. Most két ilyen mondatot szeretnék elmondani, amikor az 1988-as évről beszélünk. Az egyik mondat: „Az év eddig eltelt időszakának eredményei alapján úgy ítélhető meg, hogy a főbb gazdaságpolitikai célok megvalósulnak." Én ezt nagyon sok évben hallottam. A következő mondat: „A gazdaságban tapasztalható hatékonyságjavulás, szerkezeti változás a tartós stabilizációhoz nem elégséges." Én mintha ezt is többször hallottam volna. Azon kívül, hogy nagyon ismerősek, még egy kicsit ellent is mondanak egymásnak. Nem kell csodálkozni azon, hogy nem írhatunk és nem mondhatunk ennél konkrétabb dolgokat, mert valójában igazi előrelépésről nem is beszélhetünk. Mivel bátortalanul nyúlunk hozzá akut problémáinkhoz, sokszor vetődik föl bennem, hogy valószínű, vannak olyan kérdések, melyekről én nem tudok, vagy úgy érzem, még annál is nagyobb gond van, mint amiről nekem tudomásom van. Erősen hangulatromboló tényezőnek tartom — és itt most egy kicsit vázlatosan szólnék néhány dologról - én is a lakáskérdést a költségvetésben. De én arról az oldalról tartom rossznak, ami a mi területi osztottságunkra jellemző. Olyan területen vagyok képviselő, ahol kisvárosra épülnek kistelepülések. Szeretném bebizonyítani - ha valakinek kételye lenne — azt, hogy mennyivel olcsóbb lett volna, ha az elmúlt 20 évben ezeket a kistelepüléseket nem elsorvasztottuk volna, hanem megadtuk volna azt a pénzt, amit átlagban mindenhová megadtunk. Be tudom bizonyítani azt, hogy - mondjuk - mennyibe kerül városban ezer embernek az elhelyezése infratruktúrával együtt és mennyibe kerül falusi környezetben. (Taps.) A következő kérdés, amit szintén vázlatosan mondanék el - nagyon irritálja választóimat és jómagamat is —, az pedig az, hogy azok a beruházások, amelyeket, az elmúlt ülésszakon valaki mondta, azok a hatalmas emberek hoztak létre, akik olyan hatalommal rendelkeztek, amivel mi nem rendelkezünk, azok a beruházások vittek bennünket még ilyen helyzetbe. Ezt itt mindenki tudja. Nekem az a tiszteletteljes kérdésem mindkét esetben — nemcsak kritizálok, mondom a megoldást is — : mérjük fel a lakáskérdésnél is és itt is, de ennél konkrétabban és elfogadhatóan, hogy mit tudunk tenni ezeknek érdekében. Tamási várost és környékét képviselem — nehezen viselik most már a választóim, hogy nálunk minden csak úgy oldódik meg, hogy ha hozzájárulunk készpénzzel, ezt említette itt már valaki. így lesz nekünk valamilyen egyszerű műszerünk a lerobbant kórházunkba — ezt egyébként szívesen megmutatnám valakinek —, nálunk csak így lehet utat építeni, így lesz tornatermünk, így tudunk orvosoknak lakást biztosítani, így működnek a falusi kultúrotthonok, így lesz korszerűbb telefonunk és esetleg vezetékes gázunk, ha a keresztmetszet nem lesz szűk, mire odaér hozzánk. (Derültség.) A rendkívüli terhek miatt szeretnék látni a választóim, hogy a költségvetésből élők rendkívüli módon takarékoskodnak. Nagyon sokat jelentene az állampolgárok számára és a szorításokat is könnyebben viselnék az emberek, ha például láthatnák, hogy bár szükség van, de nem tudunk megépíteni egy iskolát, egy óvodát egy városban, vagy egy egészségügyi létesítményt nem tudunk elhelyezni, de ha felszabadítanánk egy középületet, megmutatnánk, hogy a szorult helyzetünkben így is el lehet járni. Jó volna, ha komolyan vennénk ezeket, jó volna, ha számítanának ezek a képviselői felvetések. Ha meg tudnánk győzni egymást arról, hogy most ilyen lépésekre van szükség. Én is belátom egyébként, hogy a panasznapnak ma már semmi értelme, de annak, ha javaslat hangzik el, és az jó, azt meg kéne hallgatni és meg kéne valósítani. Tisztelt Ház! Figyelmesen tanulmányoztam, a mezőgazdaság számára mit tartogat ez a költségvetés. Meggyőződhettem arról, hogy a támogatások csökkennek. Elfogadtam én ezt. Elfogadtam munkabizottsági ülésen is, de még erősebb lennék a hitemben, ha ezt látnám más területeken is. Egyáltalán nem tudok azzal egyetérteni, hogy 1988 végén kijelentettük: a magyar mezőgazdaság az eddigi fennállása óta a leg-