Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-34

2865 Az Országgyűlés 34. ülése, 1988. december 20-án, kedden 2866 kedések sorozata vezetett a nemtermelő szférába sorolt területek, így a közoktatás súlyos következményekkel járó leromlásához. Ez az intézményesült felfogás azonban úgy tűnik makacsul túléli a közgazdasági és politikai felismeréseket. A Központi Bizottság 1972 június 14-ei ülésén Aczél György elvtárs mondta a következőket : Az oktatásügy fejlesztése az eddigieknél nagyobb anyagi eszközöket igényel. Olyan távlati beruházás ez, amely nélkül a magyar népgazdaság fejlesztése, társadalmunk fejlődése elképzelhetetlen, s meghatározója az ország gazdasági és tudati fejlődésének. A készülő 1972-es állami oktatás fejlesztéséről szóló határozat előtt témabizottságok foglalkoztak az anyagi feltételek kérdésével, kívánatosnak tartva az oktatás kiemelt fejlesztésének biztosítását. Az egyik témabizottság 1971 és 1985 között 70 milliárd forint beruházást tartott szükségesnek, az Országos Tervhivatal 50 milliárd forintot ítélt meg előirányozhatónak, s a rendelkezésre bocsátott végösszeg 46 milliárd forint volt. S miközben az oktatás-fejlesztés 2000-ig szóló programja 1984-ben kormányzati" programként került elfogadásra, a valóságban 1983-tól a gazdasági nehézségek által gyorsított restrikciós politika nyomán évről évre romlottak az oktatás évtizedek óta rendezetlen körülményei. Ezek után tehát már nemcsak az a kérdés, hogy miképpen lendítsük fel a gazdaságot, amely majd valamikorra előteremti a kultúrára fordítandó pénzt, hanem az, hogy elég művelt-e még a nemzet egésze ahhoz, hogy tényleges hatást gyakorolhasson a politika és társadalom közötti alkufolyamatokra, s a politika gazdaságot kondicionáló tevékenységére. Sajnos, a politika az értelmiség egészét, mint egész társadalmi réteget nem tekintette igazán partnernek, az anyagi javak után itélő társadalom pedig nem tiszteli a rosszul fizetett értelmiséget, így az lassanként az önbecsülését is elvesztette, nem hitt abban, hogy véleménye számít valamit, s leszokott arról, hogy hangot adjon gondolatainak. Szuverén alkotó emberből fokozatosan önállótlan, engedelmes hivatalnokká, az iskola pedig a szellemi kalandok színteréből, a tudományok fellegvárából sivár üzemmé vált. Sajnos. Pedig a politika, a társadalom feladata olyan anyagi feltételt és szellemi légkört teremteni, melyben Németh Lászlóval szólva: „Nemcsak a gyümölcsöt termelő kertész munkája számít értéket létrehozó munkának, hanem azé a tanáré is, aki a kertészt neveli!" A pedagógusok helyzete nem választható el az értelmiség helyzetétől. Mégis ezen belül a legrosszabbnak mondható. Megalázóan alacsony, a betanított munkás szintjén álló tanári fizetések, filléres túlórák, magas óraszámok, a kultúrához való hozzájutás anyagi gondjai, mind olyan jellemzők, melyek nem teszik lehetővé a probléma elszigetelt kezelését. Nem csupán azért, mert a társadalom rájuk bízza gyermekeinek felnövekvő nemzedékeit, hanem mert az értelmiség részét jelentik és helyzetük azt is kifejezi, milyen rangja van az adott társadalomban az értelemnek. 1984-ben az ígért bérrendezés első üteme alig haladta meg egy év bérfejlesztési szintjét, a januárban megkapott 4 százalékos bérfejlesztés pedig még az inflációt sem fedezi. Sok oktatási dolgozó küzd filléres gondokkal, ugyanakkor kiegyensúlyozott, fegyelmezett, lelkiismeretes helytállásra kötelezi hivatása. Egy korszerű termékben mintegy 80 százalék szellemi munka, a 20 százalék fizikai munka van jelen. A diploma egyéni teljesítmény és társadalmi befektetés. Ezt az értelmiség jövedelemszintjének tükröznie kell, s akkor a legolcsóbb és legnagyobb hatásfokkal megtérülő beruházás lehetne az oktatásügy ! Mindezek érdekében méginkább meg kell változtatni az állami költségvetési gyakorlatot és az elosztás arányát. A tervezési és költségvetési politika ne csak a szűken vett pénzügyi, hanem valódi társadalmi-gazdasági egyensúlyra törekedjen. Jelen társadalmunkban felemelkedett országok, például Japán, Dél-Korea történelme bizonyítja, hogy fejlődésük az oktatás intenzív fejlesztésével kezdődött. Ezekben az országokban a nemzeti jövedelem 30-40 százalékát fordítják a művelődés fejlesztésére. Az oktatással, a tudománnyal, a kultúrával szemben évtizedek alatt felhalmozódott adósságok egycsapásra tudom nem szüntethetők meg, de tovább nem is növelhetők, mert a világ fejlett országaitól való növekvő távolság egyre inkább perifériára sodor bennünket. Tisztelt Országgyűlés! A költségvetés tanulmányozásakor a következő meggyőződések és kételyek fogalmazódtak meg bennem, melyeket nem kívülállóként, hanem egyetértve Medgyessy elvtárssal, hogy sikertelen kormány és győztes parlament egyidejűleg nem létezhet, együttgondolkozó, jobbító szándékú képviselőként szeretnék megfogalmazni. Úgy látom, a kormány próbálja megreformálni a költségvetést. Megküzdve egy rossz örökséggel, megállítani a romló folyamatot, visszafogni a lakossági terheket, módosítani a költségviselés arányait, egyensúlyt teremteni, s ami a nehéz, úgy megvalósítani a jövő programját, hogy feloldódjanak a ma feszültségei. Csak: „Nem elég a célt, látni járható útja kell", s ezt az utat a célig csak kompromisszumokkal tudjuk megtenni. A költségvetés fel akarja számolni a maradványelvet, a kulturális szférát illetően. Más költségvetési területekkel ellentétben a várható infláció egy részét mind a dologi, mind a bér jellegű kiadások terén ellensúlyozni kívánja, de csak egy részét. Hivatkozva, arra hogy az egészét nincs miből. Dehát a kiadásaink jókora hányadát úgyis deficitből finanszírozza! S a kérdés: az előirányzatok biztosítják-e a reálérték megőrzését? A felsőoktatásban, a tudományos kutatás területein talán. De az oktatásügy más területein ez az összeg még a szintentartáshoz sem elegendő! Hazánk legnagyobb kiaknázatlan erőforrása a szellemi kapacitás. Ennek fejlesztése és a kor követelményeihez igazodó szakemberek képzése a felsőoktatásra hárul. Örömmel vettem tudomásul, hogy a kormány a tervezetben emelni kívánja az erre fordítandó összeget. Anélkül, hogy megkérdőjelezném ennek szükségességét, általános iskolában dolgozó tanárként szeretném megfogalmazni, hogy a közép- és felsőfok fejlesztése csak pillanatnyi, rövid távú gondokat old meg, mert az alapok sincsenek rendben. Az általános iskola