Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.
Ülésnapok - 1985-34
2859 Az Országgyűlés 34. ülése, 1988. december 20-án, kedden 2860 mányos fokozatot szerezni bármilyen magas színvonalú ipari mérnöki munkát produkál is valaki, nem lehet. Ugyanakkor más intézményekben dolgozó vagy dolgozgató, kutatgató szakember a paksiak tapasztalatait feldolgozva publikál, és tudományos minősítést megkapja, megszerzi. Megítélésem szerint a kulturális és egészségügyi ágazat gondjainak megoldásához az önszerveződés, az önfinanszírozás szorgalmazása, a gazdálkodásra késztetés kevés. Miért éppen ők tudnának jól gazdálkodni, vetődik fel joggal a kérdés, amikor a kimondottan gazdasági, gazdálkodási feladatra létrejött egységek egy része is csak úgy képes, ahogy azt sokak helyzete mutatja. A jövő évi költségvetés számszerű adataiban mutatkozó kormányzati szándék tiszteletre mató, szükséges, de közel sem elégséges. Az álam nem képes minden feszültséget feloldani, tudjuk. Elismerve az 1989. évi költségvetésben ez irányba tett erőfeszítését, ennek tudatában sem fogadható el, hogy ilyen mértékben a terheket az egyénre, a lakosságra hárítsuk. A költségvetési kiadások csökkentésére tett kezdeményezések még mindig bátortalanok. Képviselőtársaim sok példát felhoztak, magam is hadd említsek egyet. Még komoly lehetőség van országosan, de megyeileg is az úgynevezett állami háttérintézmények támogatásának visszaszorításában. Létjogosultságuk, szükségességük, hasznosságuk komolyabb felülvizsgálatot is igényelhetne. Nehezen tartható fenn az a helyzet, hogy az egészségügy gyengeségei és ellátási hiba miatt ma a beteg ember egyre jobban kiszolgáltatott. Megítélésem szerint az egészségügy fejlesztésében számos központi és helyi hiba is történt. A központi hibát a szakmai programok kampányszerűségében, a nem kellő hatékonyságában, a sokszor személyi kapcsolatokon alapuló fejlesztésekben és szakmai szempontokat figyelmen kívül hagyó elosztásban nyilvánultak meg. Az egészségügyben a betegek mellett kiszolgáltatottnak tekinthetjük még az egészségügyi dolgozók egy részét is. Ennek oka, hogy az elmúlt tíz évben a paraszolvencia megítélésében — mint ismert — a következő folyamat játszódott le. Először elhallgatott, majd bizonyos keretek között elismert és megtűrt, végül adózással államilag elismert jövedelemmé vált. Az egészségügy jelenlegi gondjainak megoldásában kulcskérdés, hogyan alakul az egészségügyi intézmények, kórházak önállósága. Ez az önállóság ugyanis az elmúlt néhányéves időszakban elvileg is deklaráltan növekedett, ugyanakkor az anyagi feltételek lényegesen csökkentek és beszűkültek. Ez utóbbi lehetővé teszi, hogy a biztosított önállóságot ma is folyamatosan megsértik központi, de helyi intézkedések is. Például eltörölték a műszakpótlék és az ügyelet maximált felső határát, de a díjak megemeléséhez pénz nem kaptak az intézetek. De példa lehet erre az ez évben történt rendkívüli béremelés. Az a költségkutatási kísérlet, amely 1989. január l-jével indul az ország tíz egészségügyi intézményében, bizakodóvá tesz bennünket abban, hogy a gondok egy része orvosolható. Mindehhez azonban jelentős pénzügyi fedezetre is szükség van, amelynek biztosíthatóságában ma még nemigen látszanak a garanciák. Magam is megerősítem azt a véleményt, amit Gajdócsi elvtárs hozott szóba hozzászólásában, hogy nem folytatódhat tovább az úgynevezett nem termelő ágazatokon, oktatás, egészségügy, lakás, általában a nem termelő infrastruktúrán való takarékoskodás. Ebből már az előző évtizedekben felmérhetetlen károk keletkeztek. Akulturált munkaerő, a megfelelően képzett szakember, a szociális és egészségügyi prevenció hiánya lassan a gazdaság és a társadalom egész megújulási képességét veszélyezteti. Bár az utóbbi években számos szociálpolitikai intézkedés született a gyermekeket nevelő családok gondjainak enyhítésére, ezek nem tudták ellensúlyozni az iskoláztatással, neveléssel együttjáró kiadásokat. A költségek rohamosan nőnek, a terheket többnyire az egyéneknek kell vállalniuk. A családok növekvő terhei a gyermekek iskoláztatásában a rövidtávú érdekek érvényesítését eredményezik. A szellemi pálya leértékelődése minden bizonnyal annak is következménye, hogy ma anyagilag a fizikai munka aránylag jobban elismert, így a családok minél előbb növelni szeretnék a keresők számát. Gyermekeik pályára irányításában is fő szemponttá lépett elő, hogy rövid idő alatt megszerezhető szakmát adjanak kezükbe, lerövidítve ezzel a gyermekek eltartási idejét. Tudjuk, hogy a jövő útja a permanens képzés, ami csak széles körű alapműveltségre, kulturáltságra épülhet. Ez már megrövidül azzal, hogy a fiatalok többsége a gyorsan elsajátítható, szűk szakmai területre képzést adó továbbtanulást vállalja. Statisztikailag kimutatható, hogy csökkent a családi költségvetésből kulturális célokra fordított összegek mennyisége és aránya, ami hosszú távra csak rossz taktika lehet. Ezáltal olyan rétegek maradnak távol kulturális értékeink megismerésétől, kiknek kulturáltságával ma is gond van, s minden bizonnyal ez a kulturális igénytelenség gyermekikben újratermelődik. Mindezek alapján is komoly megfontolást igényel, hogy a költségvetés ágazatonkénti elosztásakor valamennyi képviselő felelősen végiggondolja, hogy a gazdasági, társadalmi stabilizációs és kibontakozási program szempontjából a két ágazatnak mi a valóságos funkciója és az adott funkció mennyit ér a társadalomban. Már több parlamenti ülésen elhangzottak féltő, aggódó hozzászólások e kérdésben, az én hozzászólásom célja is ezek megerősítése volt. A társadalmi esélyegyenlőség megvalósításához nélkülözhetetlennek tartom, hogy az egészségügyben és a közoktatásban a valóságos esélyek feltételeit lehessen megteremteni, és minél előbb. Ez ma nem megy másként, csak úgy, hogy a költségvetésben az eddiginél méltányosabb támogatásokat szavaz meg az országgyűlés. Támogatom a terv- és költségvetési bizottság által benyújtott 4-es számú változat elfogadását. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
