Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-38

3207 Az Országgyűlés 38. ülése, 1989. január 11-én, szerdán 3208 részének pejoratív módon manipulált figyelmét végig felém irányították. E plénumon se rejtem véka alá, mennyire furcsa volt számomra, hogy ezért a törvénybe ütköző cselekményért senkit nem tettek felelőssé. Képviselőként ennél az ügynél akkor döbbentem meg leginkább, amikor az országgyűlés ügyrendjéből következő felhatalmazásnál fogva a jogszabályok érvényesülését, végrehajtásának gyakorlatát személyes részvétellel ellenőriztem, mégpedig bírósági eljárás keretében. A tárgyalást vezető bíró nemtetszésének adott hangot, sőt sértésnek beillő megjegyzéseket tett a jelenlétem miatt. E körülmény indított arra, hogy az állami törvényesség első számú felelősének, a legfőbb ügyész elvtársnak figyelmét egy különös, társadalmilag fölötte kedvezőtlen jelenségre orientáljam. Olyan különös gyakorlatra, melyből az tűnik ki, hogy némely jogalkalmazók imponáló magabiztossággal és precizitással, a törvényesség szemszögéből viszont jócskán megkérdőjelezhetően, másokat kompromittáló, vétlen állampolgárok lejáratását célzó, vagy azt eredményező büntetőeljárásokat kezdeményeznek, folytatnak le, s ebbéli törekvésükben olykor még az országgyűlési képviselők mentelmi joga tiszteletben tartásának egyetemes kötelezettségére sincsenek tekintettel. Az efféle jogalkalmazókra jellemző, hogy nem az eljárást követő végeredményt, hanem a hozzá vezető utat, no meg a közben eszközölt felhajtást tartják fontosnak, hogy aztán a kompromittálandó személyt a ,,kabátlopók" kárvallottjainak sorsára juttassák. Pedig manapság gyakran dicsérjük közbiztonságunk, törvényes rendünk stabilitását. Nyilván e téren okkal lehetünk büszkék. Hiszen hazánkban ismeretlen a létbiztonságot fenyegető szervezett alvilág, a törvényeket jobbára követelmény szerűen alkalmazzák. Szem előtt kell azonban tartanunk, hogy a törvényesség állapotát másként minősíti a miniszter, a rendőr, s megint másként az olyan állampolgár, akit az igazságszolgáltatás nevében jogellenesen pellengérre állították, vagy sommás időtartamra ártatlanul, előzetes letartóztatásba helyeztek, illetve az olyan országgyűlési képviselő, akit a parlament előzetes hozzájárulása nélkül büntetőeljárás részesévé tettek. Javaslom ezért, az országgyűlés felhatalmazásából funkcionáló illetékes tisztségviselők beosztottjaikat hatásosabban kötelezzék, hogy a törvényhozás tagjainak zökkenőmentes tevékenységét szavatoló alkotmányos garanciákat és a személyüket érintő ügyrendi előírásokat tartsák tiszteletben. Emellett, (akikre vonatkozik), a képviselők jogsérelemre utaló nyilvános, (például sajtóbéli) jelzéseit (tudtommal az elmúlt években voltak ilyenek), fokozottan figyeljék, ellenőrizzék, s ha indokolt, kezdeményezzenek felelősségrevonást olyanokkal szemben, akik a jogszabályi rendelkezéseket önkényesen, esetleg valakik bátorítására, kérésére, netán utasítására megszegik. Tisztelt Országgyűlés! Az efféle torz megoldások, (mint képviselőt és állampolgárt) nem annyira előfordulásuk, mint az észrevételezést követő mundérvédő reflexek működésbe lépése miatt aggasztanak. Panasz esetén ugyanis némelyek arról győzködték a képviselőt, ne legyen annyira érzékeny. Az egyik intézményünk magas beosztású tisztségviselője pedig még ezen is túltett. Csakis magánemberként értett egyet az előterjesztett panasz jogosságával. Mert - miként értésemre adta -, még a törvényhozás tagja sem igényelheti azt, hogy a mentelmi jog megsértőit, illetve a képviselői jogosítványok külön érdekek szerinti korlátozóit felelőssé tegyék eljárásukért. Nos, képviselőként ennél a pontnál ingott meg a hazai törvényesség iránti bizalmam. Amit tehát nem az elkövetés konkrét ténye, vagy annak gyakorisága, hanem a jogorvoslat felemássága váltott ki. A képviselői törpeségre utaló következő fiaskóm az Országgyűlés 1986. nyári ülésszakához fűződik. Még az interpellációs jognak soványító kúrára ítéltetése előtt interpellációt terveztem intézni az akkori pénzügyminiszterhez. E kísérletem azonban — annak ellenére, hogy interpellációm szövegét a kellő helyre időben eljuttattam -, kudarcba fulladt. Ebből az épületből telefonon tudtomra adták, hogy nem lehet szó interpellációról, mert — úgymond — nem engedik a minisztert megfricskázni. A következő képviselői kudarcomat — amit ezúttal is fölemlítek -, az 1987. tavaszi ülésszak előtt éltem meg. Felszólalásra készültem ekkor a legfőbb ügyész és a Legfelsőbb Bíróság elnökének beszámolójához. Néhány nappal az ülésszak kezdete előtt azonban ismét telefonértesítést kaptam. Miután behivattak egy helyre, közölték velem, hogy tervezett felszólalásom nem illik be az elkövetkező időszak koreográfiájába. Következésképp olyan ukáz érkezett fentről, hogy nem távozhatom el a helyiségből, amíg meg nem másítom felszólalási szándékomat. Mivel e beszélgetés hatására, civil kurázsim megingott, lemondtam a felszólalás jogáról. Beismerem, ezzel magam is hibáztam, mert elégtelenre vizsgáztam állóképességből. E kudarcnak is tulajdonítható, hogy az országgyűlés 1987. nyári ülésszakán, (amikor a büntetőtörvény és a büntetőeljárási törvénytervezethez módosító javaslatokat terjesztettem elő), megkerültem a házszabályt. Vagyis nem bocsátottam korrekciós javaslataimat előzetesen bizottsági vitára. Korábbi kudarcaim az alábbi dilemma elé állítottak. Ha előzőleg bejelentem javaslataimat, esetleg nem mondhatom el e plénumon. Ha pedig előzetes bejelentés és megvitatás nélkül terjesztem elő, leszavaz az illetékes bizottság. Miként ismert, az utóbbi megoldást választottam. A két rendbeli eltérítésem óta egy súlyos kérdés nem hagy nyugodni. Ha a demokrácia a képviselő számára e házban is tőrbe csalható, e téren vajon mit remélhet az olyan állampolgár, aki nem tagja a törvényhozásnak? Tisztelt Országgyűlés! Az imént elmondottakból az alábbi következtetés adódik. A képviselő egzisztenciális védelmére, jogai