Országgyűlési napló, 1985. III. kötet • 1988. december 20. - 1989. május 12.

Ülésnapok - 1985-37

3101 Az Országgyűlés 37. ülése, 1989. január 10-én, kedden 3102 hogy érdekei védelme céljából szakszervezeteket alakítson, illetőleg azokhoz csatlakozhasson. A 2. pont: e jog gyakorlását csak a törvényben megállapított olyan korlátozásoknak lehet alávetni, amelyek egy demokratikus társadalomban az állam biztonsága, a közbiztonság és a közrend, illetőleg a közerkölcs vagy mások jogai és szabadságai védelme érdekében szükségesek. E cikk nem akadályozza, hogy e jogoknak a fegyveres erők és a rendőrség tagjai által történő gyakorlását törvényes korlátozásnak vessék alá." Eddig az egyezségokmány teljes szövege az idézett problémára. Nos, nem látom e szövegekben a vitában emlegetett diszkriminációra utaló rendelkezést. A konvenció szövegében található megkülönböztetési tilalom ugyanis teljesen világosan az egyesülési jogokat gyakorló személyekre és nem a kialakítandó szervezetek típusára vonatkozik. A politikai párt súlya azonban megkövetelheti például, hogy tíz tagnál többen hozzák létre, vagy

1 hogy az ország legmagasabb alkotmányjogi fóruma, az alkotmánybíróság végezze el a regisztrációs eljárást, s az ítélje meg a beterjesztett program alapján — minden esetleges nem kívánatos befolyást kizárva, kételytől mentesen — azt, hogy a párttá alakult szervezet az alkotmány keretei között kíván-e működni. S valószínűleg a felügyelet ellátása keretében a döntést is az alkotmánybíróság hozhatja meg. Nem hiszem, hogy ez „diszkrimináció" az idézett cikkelyek értelmében. Legfeljebb „pozitív" diszkrimináció. Amit egy párt társadalmi súlya, politikai sebezhetőségének mértéke, így fokozottabb jogi védelme indokol. És csak éppen megemlítem, a Német Szövetségi Köztársaság 1964. év augusztus 5-én kelt törvénye az egyesületekről, a 21. §-ával kifejezetten kiveszi a törvény hatálya alól a politikai pártokat. Ennyit a diszkriminációról. Felmerült a vitában, és hadd térjek ki erre is, hogy a javaslat éppen a politikai pártra vonatkozó rendelkezéseivel politikai problémát old meg, vagy kísérel megoldani jogi szabályozással. És ezt nem kívánatosnak tartja. A politikai problémák jogi kezelése persze nem idegen a közjogtól, a legdemokratikusabbnak tekintett társadalmakban sem. Lévén, hogy a közjog szabályai politikai viszonyokat szabályoznak. Képmutatás lenne erről megfeledkezni. S a jogállam nem is azt jelenti, hogy a jog nem szabályoz politikai viszonyokat.Pontosabban nem ad számukra keretet. Az azonban igaz — és erre már rámutatott a politikatudomány —, hogy minden politikai viszony nem oldható fel a jogban. Mert ugyan feltehető, de valójában illúzió, hogy a politika joggá való oldásával eltávolítható a kockázat a politikából. Vannak folyamatok,' amelyek politikai megoldást kívánnak, ám — és ez a jog szerepe — a jognak megfelelő kereteket, jogi megoldásokat kell biztosítani, hogy a társadalom folyamatai és annak következményei rendezett módon, a jogrend sérelme nélkül bonyolódjanak le és az így keletkező ellentmondások és feszültségek kezelhetők legyenek. Véleményem szerint a javaslat ezt az utat követi. Nem old meg a politika helyett semmit. De megadja a szükséges jogi keretet a megoldásra. A szakszervezetekre vonatkozó kivételek indoka a szakszervezeti autonómiának nemzetközi egyezségokmányban is elismert feltétlen biztosítása. Tisztelt Országgyűlés! A politikai rendszer reformja során a gyülekezési jogról szóló törvényjavaslat elkészítésével régi adósságát teljesíti a jogalkotás. Hatályos jogrendszerünkben a gyülekezési szabadsággal kapcsolatos jogi szabályozás szűk körű, kizárólag a gyülekezési szabadsággal foglalkozó jogszabályunk egy 1945-ben kiadott belügyminiszteri rendeleten kívül nincs. Ez a belügyminiszteri rendelet is elavult rendelkezéseket, jogrendszerünkben ma már ismeretlen jogi fogalmakat tartalmaz, ezért a javaslat hatályon kívül helyezi. A gyülekezés jogi szabályozásának megoldatlansága nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a gyülekezés, a tüntetés, felvonulás a politika „kezdetlegesebb" eszközei közé tartozik. Egyik neves külföldi politikakutató szerint az utcai demonstráció nagyjából ugyanazzá vált a polgárok számára, mint a sztrájk a munkások számára. Végső eszköz tehát, amely akkor veendő igénybe, ha más lehetőségek kimerültek. Mégis, bizonyos politikai kultúrákban, amelyek sajátos fejlődésük miatt több teret adnak a hangulatoknak, adott esetben az erőszaknak, amelyekben nem alakultak ki vagy nem működnek kielégítően a politika fejletebb csatornái, s amelyekben a racionális politikai cselekvésre való készség társadalmi alapjai kevéssé fejlettek — éppen mert ezen a fokon a demonstrációk könnyen erőszakossá fajulhatnak — a politikai cselekvés e formáit a hatóságok gyanakvással fogadják, igyekeznek is eliminálni, mindezekből következően azonban a gyülekezésnek, tüntetésnek gyakorlati jelentősége is túlnő a politikai kifejezés más lehetőségeihez képest. Fejlettebb — vagy mondjuk inkább így — más politikai kultúrákban is többnyire a politikában az érdekérvényesítést tekintve hátrányos helyzetben lévők folyamodnak ehhez az eszközhöz. A demonstráció, a tüntetés, s így tovább, természeténél fogva nagyobb teret ad a demagógiának mint a megfontolásnak, ezért esetleg felületesen közvetítheti a politikai üzenetet, ha természetesen mindenképpen figyelmeztetésnek is értékelhető. Az is világos azonban, hosszabb szünet után nyílik meg a lehetőség a gyülekezésre, demonstrációra, természetszerűen válik — legalábbis egyidőre — a végső eszköz helyett kézenfekvő, szinte meggondolás nélkül alkalmazott eszközzé. Ezzel nem kívánnám lefokozni e politikai kifejezési forma jelentőségét, hiszen már említettem, hogy az egyik legfontosasbb szabadságjognak tartom. Csak éppen érzékeltetni szeretném a szabályozása körül kialakult vita mélyebb összefüggéseit. így merült fel a kérdés - mint ahogy a már említett társadalmi vitákban konkrétan is megfogalmazódott —: vajon szükséges-e egyáltalán szabályozni a gyülekezési jogot? Nem elegendő-e csak az alkotmányban történő biztosítása? •