Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-32

2657 Az Országgyűlés 32. ülése, 1988. november 25-én, pénteken 2658 MORAVCSIK FERENCNÉ: Tisztelt Országgyűlés! Megmondom őszintén, nagyon szerettem volna ebéd előtt szólni, mert talán üres gyomorral legalábbis egykét gondolatomat jobban megértették volna. Mindjárt a bevezetőben szeretném tisztázni, hogy nem vagyok gazdasági szakember, habár az elmúlt években azt hiszem, valamennyien, képviselők, rákényszerültünk aira, hogy bizonyos gazdasági, pénzügyi fogalmakat, jelenségeket, összefüggéseket megismerjünk. Azért kértem szót, mert szakemberek és nem szakemberek egyaránt részesei vagyunk a stabilizációs programnak, részben úgy is, mint megvalósítói, részben pedig úgy, ntint szenvedő alanyai. Elolvastam a tájékoztatót, és számomra úgy tűnt, hogy pozitívan értékeli az elmúlt esztendő gazdaságpolitikai célkitűzéseinek a megvalósulását, mert azok a terveknek megfelelően alakultak. Azonban el kell mondanom, hogy mi, akik a pénztárcánkon és egész lényünkön éreztük a stabilizáció első évét, nem egészen ilyen megnyugtatóan könyveltük el ennek az évnek a változásait. Az inflációt, az árak emelkedését magasabbra értékeltük, mint ahogy azt a számadatok bizonyítják. Nagyon gyakran éreztük, hogy a kormány mintha nem tudna úrrá lenni a helyzeten. Mert nagyon sok volt a kapkodás, a zavar, bizonytalanság. Igaz, egy hónappal ezelőtt Grósz elvtárs próbált megnyugtatni, mikor azt mondta, hogy: „nem dobtuk a gyeplőt a lovak közé." Lehet, hogy más érzés a gyeplőt fogni, tudom, hogy nem irigylésre méltó feladat. De egész más érzés ez a vágtató lovak mögé kötött kocsiban, vagy helyesebben szekérben tehetetlenül zötykölődni. És a derűlátás a legkisebb mértékét sem várhatjuk el azoktól, akik talán már nem is ülnek ebben a kocsiban, hanem minden erejüket összeszedve, kétségbeesve csimpaszkodnak rajta. A stabilizációs program három évre készült, az első esztendő után vagyunk. Sok eredményt még nem lehet számon kérni. Azonban a türelmetlenségünknek mindenképpen hangot kell adni, mert úgy éreztük, hogy alapvető dolgokhoz nem nyúltak hozzá. Mert ebben az évben is tovább tornyosultak a felhalmozott gondok, és ezeket a gondokat ebben az évben is csak toltuk magunk előtt, így azután az 1989-es évet nagyon sok súlyos teherrel vagyunk kénytelenek kezdeni. Az elmúlt év gazdaságpolitikája az inkább egy olyan pénzkicsalogató, pénzpréselő gazdaságpolitikává szűkült. Ugyanakkor itt már többen is elmondták, nem sikerült semmit előbbre lépni a gazdasági szerkezetnek az átalakításában. Pedig az elmúlt évben számomra egyértelmű volt, hogy a stabilizációnak és a kibontakozásnak ez egy kulcsfontosságú feltétele. Népszerűtlen, talán bátorságot igénylő feladat lett volna? Lehet, mert újabb feszültséget és problémát hoz felszínre, amelyeket szintén nagyon gyorsan meg kellene oldani. De ha szakemberek azt mondták, hogy ez a fontos lépés, akkor meg kellett volna lépni, mert addig, amíg ezt halogatjuk, addig milliárdok mennek értelmetlen célra, elvéve a fejlődés lehetőségét azoktól a vállalatoktól, amelyek esetleg korszerűbb terméket tudnának gyártani. Nagyon jól megjegyeztem egyik napilapunknak a találó intelmét, amely azt írta: nem lehet egészséges vállalatoktól elvonni az oxigént azért, hogy a súlyos, nehézlégzéssel küzdő vállalatokat újből és újból visszahozzuk a kómából. Maróthy elvtárs egyik ünnepi beszédében ezt a .lépéshalogató poÜkát azzal magyarázta, hogy minden rossz vállalatnak voltak támogatói. Kíváncsi lennék, hogy a stabilizáció első évében ezt a pártfogói hálózatot sikerült-e megszüntetni? Az elmúlt évben számomra az is egyértelmű volt, hogy az egészséges piaci viszonyoknak a kialakítása nagyon fontos, de valahogy ez a piaci mechanizmus sem tudott igazán beindulni. Én Kiskőrösön élek, ahol az emberek nagyobb részének a jövedelme a mezőgazdaságból származik. Itt figyelemmel kísértem ezt a piacnak csúfolt valaminek a működését. Mert nem tudom, hogy piac-e az, ahol a termelők teljes mértékben el vannak szakítva a piactól? Vagy piac az, ahol a kínálónak, a termelőnek semmiféle beleszólása nincs az árak alakulásába? Vagy hogyan tudna kialakulni a piac, ha monopol helyzetben levő vállalatok és maga az állam is kénye-kedve szerint játszik termelővel, fogyasztóval egyaránt. Márpedig addig, míg nem sikerül megfelelő érdekeltséget teremteni az árak alakulásában, addig az lesz, ami a mi területünkön is már előfordult, hogy ki elkeseredve, ki pedig dühében kiszántja, ott hagyja még értékes mezőgazdasági kultúráját. A stabilizációs munkaprogram elsősorban a gazdaság reformjának a programja. Azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy a gazdaság egyik legfőbb eleme az egészséges, művelt ember. Márpedig ma Magyarországon a lakosságnak egy jelentős része jövedelméből családjának és önmagának csak a szűkített újratermelésére képes. Es a társadalmi piramis felső harmadában lévők képesek csak önmaguk bővített újratermelésére, és közülük is csak nagyon kevesen vannak, akik ezt főállásból szerzett jövedelmükből tudják megtenni. A lakosság nagyobb része a stabilizációs program részét képező egészségmegőrző programra fittyet hányva, egészségét feláldozva napi 10-12-14 órát dolgozik azért, hogy családjának megélhetését biztosítani tudja. így azután nem csoda, ha nagyon sok az elfáradt, a megkeseredett ember, aki elvesztette már hitét kormányban, politikában egyaránt. Azt hiszem naivitás azt is hinni, hogy az 1989-es évben a terhek egyenlő mértékben osztódnak államra, vállalatra és egyénre. Bárkinek is osztjuk a terhet, annak igazi viselője mindig az egyes ember, fiatal, idős egyaránt, de különösen a középkorú még dolgozó nemzedék roskadozik a stabilizációs év súlya alatt. Ők azok, akikre a legtöbb terhet rakják, akiktől a legtöbbet elvonják, ugyanakkor a legkevesebb kedvezményt kapják, és ők azok, akik egy kicsit állami feladatot is vállalva próbálják útba indítani, támogatni a fiatalokat, esetleg segíteni az időseket. Azt hiszem, nem lennék igazságos, ha nem venném észre azokat a jó kezdeményezéseket, amelyek célja az egészségesebb gazdaság megteremtése. Azonban valahogy a mi gazdaságpolitikánk olyan kéténű. Az egyik én az kész a megújulásra, a reformra, látja, meg is fogalmazza a kibontakozás útját. De gazdaságpolitikánk