Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-32

2613 Az Országgyűlés 32. ülése, 1988. november 25-én, pénteken 2614 rűtlen igazgatási munkát; ehhez az kell, hogy a jó szakembereink, akik hivatástudattal vállalták a tanácsi munkát, ne hagyják el a pályát. Márpedig ma ez van. Kérem tehát, adjuk meg végre a helyi önkormányzatoknak a még nagyobb önállóságot, a gazdálkodásban, a bérgazdálkodásban, a gazdaságszervező munkában egyaránt. A tanácsok ezeket a lépéseket várják és bizonyították már számtalanszor, hogy méltóak erre a figyelemre. Tisztelt Parlament! Tudom, hogy ma gazdasági stabilizációról beszélünk. Mégis engedjenek meg egy kitételt, ami a gazdaságra is visszavezethető. Az elmúlt, évtizedek alatt művészek, tudósok legkiválóbbjai hagyták el az országot nézeteik és megélhetési gondjaik miatt, pedig ők nyilván itt akarták tudásukat, tudományukat a haza javára fordítani. Sokan életük alkonyán is visszatérnek hazánkba. Meg kell tehát adni — de idejében — minden segítséget és lehetőséget a tudománynak, az értelmiségieknek, a művészetnek, hogy a tudomány itt válhassék a mi hazánkban termelőerővé. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Pál József következik, a Győr-Sopron megyei első számú választókerületből. PÁL JÓZSEF: Tisztelt Országgyűlés, kedves Képviselőtársaim! Azt hiszem, ebben a teremben nem vagyok egyedül, akit választói, munkatársai, ismerős és ismeretlen emberek az Országgyűlés összehívása előtt és után felkeresnek, megállítanak és számon kérik azt, amit mondunk és tesszük. Azt hiszem, ez arra utal, hogy munkánkat figyelemmel kíséri az egész ország, döntéseinket, vitáinkat helyeslik vagy helytelenítik, de mindenképpen elvárják tőlünk Ígéreteink betartását. Munkámnál fogva elsősorban azokkal az emberekkel, főleg munkásokkal vagyok körülvéve, akik egyszerűen gondolkodnak, és nagyon praktikusan nézik a világot. Tisztában vannak azzal, hogy többet csak jobb munkával lehet elérni, de amit keresnek, azt nagyon megfontoltan, mindent mérlegelve költenek csak el. Ebben a körben igenis nagy gondot jelent, hogy papíron tisztességes keresetük van, de mire hazaviszik, amikor élni akarnak belőle, akkor döbbennek rá, hogy valójában milyen keveset ér. Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy mint munkásember szóljak arról, ami gyakran szóba kerül az egyszerű emberekkel való beszélgetés során. Úgy érzem, felelősséggel egyet tehetek, ha megpróbálom érzékeltetni ezen véleményeket, észrevételeket. Valaki úgy fogalmazott nekem egyik nap, hogy a kormány, az ország vezetőinek, ma nincs ideje foglalkozni azokkal, akik csendben, fegyelmezetten elvégzik a rájuk bízott feladatokat, a figyelmet most azok érdemlik ki és azok sorsán segít az ország vezetése, akit háborognak. Egyébként is munkások mintha egyre kevesebben lennének ebben az országban, mintha megnémultak volna, annyira nem lehet hallani hangjukat a kibontakozó vitában. Elgondolkoztató, hogy mennyi elégedetlen ember van országunkban. Különösen a nem termelő ágazatokban tevékenykedők nyugtalansága egyre szembetűnő. Talán többen azt is gondolhatják ezek alapján, hogy az ipari, mezőgazdasági munkások munka- és életkörülményei, jövedelmi viszonyai és ebből fakadóan közérzet is minden tekintetben rendezett. Annál is inkább, hiszen a gazdaság hagyományos szférájában, a szocialista szektorban állítják elő az eladható termékek jelentős hányadát. Ebből logikusan következhet az ott dolgozók helyzetének rendezettsége. Sajnos, nem így van. Félreértés ne essék, nem reklamálni és számlát benyújtani szeretnék a nevükben, de néhány megoldatlan gondot el kell mondanom, mert szerintem azok megoldása nélkül elképzelhetetlen a stabilizáció, a gazdasági és társadalmi kibontakozás. Ma ebben az országban törvényeket hozunk a vállalkozásról. Lehetővé tesszük a magántőke áramlását, csak azt nem tudom, kinek a tőkéjéről van szó. Azon vitatkozunk nagyon bölcsen, hogy az állami tulajdonután a vagyon üzemeltetői fizessenek osztalékot az államnak, miközben mutogatunk a termelés szereplőire, a munkásokra, parasztokra, a kétkezi kisiparosokra és minden bajunkat, hibánkat velük akarunk megfizettetni. Tisztelt Országgyűlés! 1987-ben megszavaztuk az új adórendeletet. Tudomásul vettük a személyi jövedelemadót is, abban bízva, hogy elősegíti a hatékony gazdálkodás megindulását, a költségérzékenység növekedését. Az indokok között ebben a teremben többször is elhangzott, hogy az adórendelet a hatékonyan gazdálkodó vállalatokat, az ott dolgozókat kedvezőbb helyzetbe hozza a támogatások leépítésére, felszínre kerülnek azok a problémák, melyek az ipart ma terhelik. # Ugy érzem, hogy azt mindenkinek el kell fogadnia, hogy a vállalatok, a gazdálkodó egységek megítélésének alapja csak a teljesítmény, a gazdálkodás minősége, a piac értékítélete legyen. Ez mutatkozzon meg az adott gazdasági egység nyereségének növekedésében, fejlesztési lehetőségeink bővülésében és a dolgozók jövedelmének emelkedésében. Én hitetlenkedve olvasom az Országos Tervhivatal tájékoztatójában, hogy a gazdálkodó szervezetek nyeresége több lesz, mint 1987-ben. Vajon melyek ezek a vállalatok? Környezetemben ennek éppen ellenkezőjét tapasztalom. Vállalatomnál a belföldi árak csökkentési kötelezettsége, a termelési adók növekedése, a bérbruttósítás, az alapanyagárak növekedése következtében a nyereség közel a felére csökken. Felteszem a kérdést : ha az Országos Tervhivatal tájékoztatója valóságos, vajon 1988-ban az adótörvények és az átárazási jogszabályok csak jövedelemátrendezést jelentettek, és a feldolgozóipar hatékony vállalatai olyant fizettek meg, amiről az Országgyűlés nem tud? Úgy érzem, hogy a kormányprogramban nem ezt támogattuk. Viszont, ha ez így van, ne csodálkozzunk azon, ha nem lesz egyetlen elégedett vállalat, egyetlen elégedett részleg ebben az országban, ha azok is béremeléshez jutnak, akik elfogadható vagy megfelelő teljesítmény nélkül is hangosan elégedetlenkednek. Tisztelt Képviselőtársaim! Közel négy évtizede dol-