Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-31

2579 Az Országgyűlés 31. ülése, 1988. november 24-én, csütörtökön 2580 pesebb megyéje vagyunk. Még a születések száma jobb az országos átlagnál. De az átlagok ma még eltakarják a már felfedezhető negatív jelenségeket. Már nálunk is gyakran találkozunk olyan fiatalokkal, akik az anyagi nehézségekre, munkahelyi gondokra hivatkozva nem vállalnak több gyermeket. Súlyos kényszerítő okuk van arra, hogy így határozzanak. Hiszen a ma szülőjének még nem volt elegendő bölcsődei férőhely, zsúfolt óvodába jártak, alig jutott pad az iskolában. Amikor dolgozni akartak, nem biztos, hogy otthon találtak munkalehetőséget. Ezért ingázásra kényszerültek. És ez a súlyos társadalmi gond nem lehet csak Szabolcs-Szatmáré! A kérdésünk ezért jogos: kinek termelt a szabolcsi ingázó? Kinek a bűne, hogy jórészt segédvagy betanított munkásként volt kénytelen munkaerejét eladni? Nem akarok senkire se mutogatni, mert egy hosszabb korszak hibás intézkedéseinek egész sorozata alakította úgy gazdaságunkat, hogy például az iparosítás hőskorában a mi megyénknek egyetlen beruházás, a liszalöki Vízierőmű jutott. Tisztelt Képviselőtársaim! Az megyénkben már köztudott, hogy 1965-től a közel 10 évig tartó prosperitás csak önmagunk elmaradottságához viszonyítva volt nagy fejlődés, és még javában tartott az otthoniak bizalma az újabb ipartelepek iránt, amikor már legfeljebb levetett technológiájú melléküzemek jutottak csupán. A varrodák megyéje vagyunk. A halmozottan hátrányos megyékhez tartozunk. Szabolcs-Szatmárban minden negyedik állampolgár 2500 forint alatti egy főre jutó havi jövedelemből él. A nyugdíjas korúak esetében ez az arány 70 százalék! A több gyermekes családoknál eléri a 75 százalékot. Közel 55 ezer azoknak a nyugdíjasoknak a száma, akiknek létfenntartása veszélyeztetett. Nálunk még a legjobb munkáért is kevesebb bért tudunk adni, mint az ország más tájain. És eddig nem volt erő, nem jött el az a hatalom, amely ezt megváltoztatta volna. Tisztelt Országgyűlés! Ezek szomorú tények, amelyek mellé felsorolhatnám azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a megye lakossága önmaga sorsának javítása érdekében évek során magára vállalt. Nem tudta, hogy kaphatna állami segítségen is jó ivóvizet, jó utat, kényelmesebb lakást, könnyen elérhető szakorvosi szolgáltatást, telefont. Hanem mindezeket önmaga erejéből próbálta előteremteni, mert Szabolcs-Szatmár nem akar végérvényesen lemaradni egy jobb, emberibb arcú társadalom megteremtésének lehetőségétől. Ezért tehát a hangsúly azon van, mi az, amit saját erőnkből, mi az, amit központi segítséggel tudunk elérni, és hogyan tudunk az ország stabilizációs programjához kapcsolódni? Elgondolásomat két fő csoportba sűrítettem. Az egyik: a gazdálkodás rendjének, szervezetének, szerkezetének megújítása. A másik: az emberek szociális ellátásának lehetséges módja. Az első rendkívül nehéz, hiszen Szabolcs-Szatmár kínálata ma kis túlzással annyi, mint a gyarmatosítás kezdetén a meghódított területeké. Van munkaerő, noha jórészt képzetlen. De ehhez azt kell tudni, hogy megyénk hosszú idő óta szellemi exportőr, a frissen diplomázottak közel fele nem tér vissza hozzánk, többsége nem talál otthon képzettségének megfelelő munkát. És ugyanez a szükség visz el évente ezer-ezer ötszáz középfokú végzettségű fiatalt is. Van nyersanyagunk, élelmiszer-, illetve mezőgazdasági termék, mely ebben a formájában nem a legkelendőbb a világpiacon. Olyan mélyen vagyunk, hogy csak az segíthet ki bennünket, ha abból csinálunk erényt, ami eddig visszahúzott. A költségvetési tervezet reformjában olvashattuk, hogy a cél a helyi önkormányzatok gazdasági önállóságának fokozatos megteremtése, majd néhány fejezettel később elképzeléseket találhatunk a helyi önkormányzatok, tanácsok finanszírozására. Már most kijelentem, hogy az első variáció lenne alkalmas a mi gazdaságunk megújítása számára, amelyben szerepelnek az újraelosztásból és nem csupán a helyi erőfonásból származó tételek. Az én megítélésem szerint azonban nagyobb differenciáltságra van szükség. Vannak hátrányos, halmozottan hátrányos, elmaradott gazdasági vidékek, amelyeknek épp elmaradottságát, vagyis gazdasági adottságait kellene feltárni, és eszerint osztályozni az ország gazdasági övezeteit. Véleményem szerint az lenne egy egészséges támogatási rendszer alapja, amit másképpen úgy fogalmazhatok, hogy kialakulna egy megyei, tehát vidéki régió szerinti preferencia, amely épp az elmaradottság fokához viszonyítva jelent kivételezettségét, előnyt. Hasonló lenne ez és ha a hasonlat nem fontos, nézzék el nekem, mint valaha a földek aranykorona értékének megállapítása. Ennek ismeretében már tudni lehetne, hogy kinek mi kellene és mit lehet tőle várni. Nem lennének tehát külön alapok, hanem a foglalkoztatási, a területfejlesztési és egyéb alapokat összevonva megkapná a megye és önmaga saját felelőssége szerint gazdálkodna. Természetesen megvannak ennek a buktatói, de az amúgyis csökkenő újraelosztási arányt ez nem terhelné jobban, mintha a címzett támogatási célokra fordítanánk. E mellett egy eredményességre orientált helyi felhasználást még ezen túl is lehet befolyásolni. A következő, amit az ország színe előtt kérni kívánok, melynek az előmunkálatok során lehetőségét, — talán mert így szeretném - felfedezni véltem. Olyan adórendszert, amely a megyei preferenciák érvényesítése során lehetőséget ad arra, hogy bizonyos beruházások, bizonyos időre adókedvezményeket, törlesztési és hitelkedvezményeket élvezhessenek, mint péládul az infrastruktúra. És én azt gondolom, mindezt ne a fővárosból, az országos bankból kísérjék figyelemmel, hanem azt tartom szükségesnek, hogy alakuljon regionális megyei pénzintézet, mely a helyi preferenciákat ismerve adna hitelt, törlesztési és adókedvezményeket. Gazdaságunk gyógyításának ez csak egyik módszere. Szükség van még más, például külföldi és hazai