Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-31

2543 Az Országgyűlés 31. ülése, 1988. november 24-én, csütörtökön 2544 zászólásra több képviselő' nem jelentkezett, ezért a vitát lezárom. Vitazárót mond Pozsgay Imre államminiszter, övé aszó. POZSGAY IMRE: Tisztelt Országgyűlés! Mindenekelőtt szeretném megköszönni a felszólalók támogató megnyilatkozásait, a vitában elhangzott javaslatokat, és azt az elhatározást, legalább is a felszólalók részéről, hogy jóváhagyni szándékoznak a kormány tájékoztatóját. A vitából kiderült, hogy néhány alapvető kérdésben egyetértés van közöttünk, és éppen a legalapvetőbb kérdésekben. Ezek közül is szeretném külön megemlíteni az egyetértést abban, hogy a politikai intézményrendszer átfogó reformja nélkül nincsenek garanciái a társadalom megújulásának, és nincsen lehetőség arra, hogy a kibontakozásig eljusson az ország. Ez a fajta egyetértés és közös gondolkodás ebben a kérdésben meghatározza az összes többi ügyhöz való viszonyunkat, ezért ezt emeltem ki elsősorban. Nagyon fontosnak tartom, hogy a vita egyetlen résztvevője, felszólalója sem utasította el a kormány tervének alapgondolatát, hogy ebben az itt többször már demokrácia csomagtervnek aposztrofált elaborátumban a kormány a jogállamiságra való áttérés programját vállalja, s ennek jogalkotási, törvényelőkészítési részét a rá vonatkozó jogszabályok követelményei szerint megszervezi. Tehát egyetértés a politikai reform szükségességében, s e politikai reformban az állam megújulását, az állampolgár és az állam egymáshoz való viszonyának tisztázását a jogállam keretei között képzeli el a kormány is, és képzelik el a vita résztvevői is. Ez a jogállamiság a maga módján, belső logikája szerint politikai konzekvenciákat is előhív. Ezt érzékletesen és rendkívül meggyőzően jellemezték, ábrázolták a vita résztvevői is. Ezek közül — nem csodálkozhatunk rajta, s ez sincs ellentétben a kormány szándékával — a legközvetlenebb politikai konzekvencia a politikai pluralizmus létrejötte, és akkor itt egyfajta értelmezési együttműködést is kérek képviselőtársaimtól. Nem elszólás volt tőlem a politikai pluralizmus létrejöttéről beszélni. Ez nem kormánytervek szerint alakul, és nem valamiféle kormányprogram következtében áll elő, ez egyfajta valóságos társadalmi mozgás törvényszerű következménye, ha egyébként elfogadjuk a jogállami magatartást, és annak megfelelő normák szerint élünk. Hiszen világos mindannyiunk számára, hogy a valóságos folyamatok, a nagyon is bonyolultan strukturált érdekviszonyok között soha nem volt kétségünk aziránt, hogy ennek következtében gondolkodásunk is pluralista természetű, konfliktusra felkészülő és feszültség-teremtő gondolkodás ott, ahol alkotás van. És annak a politikai intézményi formának, amelylyel váltani akarunk, éppen ez volt az egyik alaptévedése. Ezt a feszültséget akarta megtakarítani, kiölni az emberi kapcsolatokból, a konfliktust űr ő-képességet hibernálni, és így nem jött létre az a hajtóerő, ami éppen a kibontakozáshoz, a társadalmi mozgáshoz szükséges. Én örömmel fedeztem fel a felszólalók gondolataiban is, hogy ugyanerre a tapasztalatra utalnak, és ugyanebből a tapasztalatból indulnak ki javaslataik megtételekor. S ne kerülgessük, mint macska a forró kását, igazuk van képviselőtársaimnak, akik köntörfalazás nélkül idehozták a többpártrendszer dolgát is. A kormány beszámolójának, az előadói beszédnek nem volt dolga és nem volt feladata erről szólni. De politikai szempontból megkerülhetetlen ügyről van szó. Majd a konkrét javaslatokra is tartozom természetesen reflektálni, de ezzel kapcsolatosan is az a véleményem, amit az előbb általában a pluralizmussal kapcsolatban elmondtam, hogy tudniillik, ha egyszer, például a decemberben esedékes egyesülési törvény nyomán a társadalomban megérnek a feltételei a több-párti kezdeményezésnek, amelyben jelen van az Alkotmány tiszteletben tartása, a törvényes együttműködés követelményei szerinti párt-formáció, ebben az esetben a társadalom hozza létre ezeket és nem a kormány, és a kormány nem fogja célul kitűzni a többpártrendszer bevezetését Magyarországon. Ez természetesen nem adekvát a kormány helyzetével és pozíciójával. A lényeg itt a jogtisztelet és a törvénytisztelet ebben az esetben, és a pártok szerveződése politikai küzdelem kérdése is, politikai színtéren dől el, ha egyébként annak jogi előfeltételei megvannak. Nekem természetesen erről lehet véleményem, és van is, a kormány tagjainak is természetesen. Úgy vélem, s itt egy politikust aposztrofáltak, lehet hogy én voltam, lehet hogy más, többen is beszéltek már így ebben az országban, hál' Istennek. Azt vallom, hogy a szocializmusnak — éppen az előbb emlegetett modellvita következményeire gondolva — nem szükségszerű velejárója az egypártrendszer, kényszerű kifejezési formája annak a kelet-európai kezdeményezésnek, amely elmaradott országokban az állami tulajdonra szerveződő akaratközösséget kívánta létrehozni ahhoz, hogy minél hatékonyabb felhalmozást sikerüljön létrehozni, megteremteni. Nem kívánok ezekre a történelmi előzményekre visszatérni, csak jelezni szeretném, hogy sem a tudományos szocializmusban, sem annak gyakorlati megvalósítóiban, akik a kezdeményezők voltak, soha ilyen-fajta pártszerveződés gondolata nem élt. Ezt, ilyen szempontból logikus a kijelentés, hogy a történelem hozta magával ebben a térségben. Elvi oka ennek és elvi kitartani valónk ebben nincs. Van egy felelősség, amiben az alternatívokkal, politikai kezdeményezőkkel és mindenkivel együtt kell majd működni, hogy tudniillik azért ehhez a politikai történethez és tényhez az is hozzátartozik, amire tegnap a sajtókonferencián is utalhattam, hogy negyven esztendős politikai gyakorlatot — az ország stabilitásának és elért integrációjának megőrzése mellett - nem lehet egycsapásra megváltoztatni. Én azért javasoltam a kiegyezéses utat, nem pedig a bevezetés útját. De megismétlem, majd erre nyilván a törvényhozói dolgoknál is reflektálnom kell. Külön szeretném megköszönni Antalffy képviselő-