Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-30

2411 Az Országgyűlés 30. ülése, 1988. október 7-én, pénteken 2412 ban olyanok, amelyek kellő módon és kellő időben megoldhatók. A Duna szennyezését csökkenteni kell, ezért a biológiai és az ipari szennyezőknél a kémiai szenny­víztisztítást a tervezett módon meg kell valósítani. Ez egy oldalról a beruházás költségterhe, más oldal­ról viszont a környezetvédelmi jelentősége igen nagy a térség számára. Kiemelten került szóba a mű várható ökológiai hatása az építkezés során és utána. A változtató hatás törvényszerű, de megfelelő módszerekkel kedvezően befolyásolható. Az üzemeltetést alá kell rendelni az ökológiai követelményeknek. A természet nagyon jól tudja a dolgát. Ha megteremtjük a feltételeket, „a természet hazatalál". Erre láttunk bizonyítékot az osztrák vízlépcsőnél. Nagyon fontosnak tartom és támogatom, hogy létrejöjjön és működjön egy olyan bizottság, amely figyelemmel kíséri a vízlép­csőrendszer építését és elkészülte után működését is, észrevételezi az esetleges problémákat és javas­latokat tesz a megoldásra. A jelenleg meglévő mérő­és jelzőrendszer bővítését szintén célszerűnek tartom. Tisztelt Országgyűlés! A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ügye legyen tanulság mindannyiunk, a kormány, a szakma, az egész társadalom számára. Sok eddigi módszer ma már nem megfelelő. A lakosság igényű az őszinte, nyílt, előzetes tájékoztatást. A tanulságok szükségszerű levonása után is javas­lom, hogy az Országgyűlés fogadja el a kormány tá­jékoztatásait és javaslatait. Köszönöm figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Dr. Südi Bertalan, Bács-Kiskun megyei képviselőtársunké a szó. Dr. SÜDI BERTALAN: Tisztelt Országgyűlés! A Dunakiliti-Bős -Nagymaros erőműrendszer ügye — kinek igenlés, kinek tagadás formájában — a ha­zai érdeklődők számottevő hányadának szívügyévé vált, mely bizonyos nemzetközi visszhangoktól sem mentes. A vitákban aktivizálódok közül ki-ki megalapo­zott, vagy felszínes ismerete, szakmai-politikai presz­tízse, érdeke, feltételezése, személyes meggyőződése, hallomása, jövőféltése, no meg méltányolható aggo­dalma arányában vagy szimpatizál az erőműrend­szer-létesítés gondolatával, vagy ellenzi, s ezzel együtt nemcsak az épülő létesítmény miatt tiltakozik, ha­nem mindazokat elmarasztalja, akik közvetlen vagy közvetett szereplői, kifundálói, életrehívásának szor­galmazói voltak a beruházásnak. A szélsőséges indu­latokkal terhelt viták, különféle publicisztikai csör­ték — nézetem szerint — jócskán túlmutatnak már azon a kritikus ponton, amit még megfontolásra érdemes érvek elvszerű ütköztetéseként minősíthet­nénk. A szóbanforgó erőműrendszer létjogosultságának és hasznosságának megítélésében ellentétesen vé­lekedők ma sokkal inkább egymás kölcsönös sérte­getésére, mint a saját álláspontjuk elfogadtatására összpontosítanak. Politikai szóhasználattal élve: anta­gonisztikusra fordult az ellentét közöttük. A Bős­Nagymaros kérdésében folyó országos disputákat jobbára amolyan tárgyi ismeret-hiányos hitvitáknak tekinthetjük, amiről nem a tekintélyelv feltétlen követői, nem is a politikai pluralizmus hivei, illetve annak szimpatizánsai, hanem jobbára a sajtómunka korábbi manipulálói tehetnek. Azok, akik nem tartották szükségesnek a létesítmény valóságos anya­gi finanszírozóinak, tehát az ország lakosságának idő­beni, részletes tájékoztatását. Csak sajnahatjuk, hogy a kormánynak nem sikerült közös platformot kialakítania az erőmű­rendszer ellenzőivel a feszültséggerjesztő hatás csök­kentése végett. Helyette hatalmi pozícióból kezel­te, s egyféle erőpróba tárgyává tette a politikailag már-már kritikussá duzzadt ügyet. Anélkül, hogy a kormányzati szerveknek a szóbanforgó beruházás kapcsán keletkezett mostani kellemetlen helyzetét alábecsülném, a tömegek irányában megnyilvánuló érzéketlenségével nem tudok azonosulni. Követke­zésképpen azzal sem, hogy népgazdaságunk egészére kiható, s vélhetően csak elenyésző haszonnal ke­csegtető, számos kockázati elemet prognosztizáló, nemzeti jövedelmünket időről-időre megcsapoló léte­sítmény a tömeges tiltakozás ellenére is, — tehát mindenáron — megvalósuljon! Utóbb több fórumon elismerték, hogy az erőmű építését elrendelni butaság volt, s amennyiben ma vetődne fel egy ilyen vízlépcső-építés gondolata, megvalósítására nem kerülne sor. Talán ezért szokat­lan számomra a következetesség, ami a kormány részéről a korábbi vezetés elhibázott döntésével kapcsolatban — mintegy sorsközösség-vállalásként — megnyilvánul. Jelesül, hogy mundérvédelemre emlé­keztető ügybuzgalommal szorgalmazza az elhamar­kodott döntésben foglaltak mielőbbi gyakorlati meg­valósítását. Szerintem több, mint hiba szem elől téveszteni, hogy a Bős-Nagymaros ügyében tiltakozók nagy többsége egyféle figyelemelterelő manipuláció­val, tudatos megtévesztő manőverrel azonosítja a Bős-Nagymarosra vonatkozóan több éven át szándé­kosan korlátozott tájékoztatást. A döntéshozók szűk csoportjának olyan mesterkedéseként minősí­ti, mely arra irányult, hogy az erőmű-létesítést célzó döntés előkészítését és meghozatalát illető társadalmi vitára ne kerüljön sor, a szuper megoldásokban ké­telkedő szakmai vagy állampolgári vélemények ne kapjanak nyilvánosságot, s így a jogos kételyek pub­likálása elmaradjon. A vízlépcső megépítésének szorgalmazói több érvet hangoztatnak a létesítmény védelmében. Közü­lük talán legsommásabb, hogy az erőmű munkálatai túlzottan előrehaladottak ahhoz, hogy az eredeti környezeti állapot helyreállítása egyáltalán szóba jöhetne. Ez az érvük nyomós. S valóban megfonto­lásra készteti a felelősen gondolkodókat. Bős-Nagymaros ügyében amolyan matt-helyzet keletkezett: az építés folytatásának nem látszik ésszerű alternatívája, a mostani állapotokból ítélve csak tetemes többlet-ráfordítással lenne visszakozásra

Next

/
Thumbnails
Contents