Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-30

2399 Az Országgyűlés 30. ülése, 1988. október 7-én, pénteken 2400 Tisza-II megépítése és üzembe helyezése után másfél évtizeddel újra megkérdeznék az ott élőket, azokat is, akik kezdetben harsányan ellenezték az építést, nem hiszem, hogy sokan akadnának közülük olyanok, akik vissza akarnák állítani a régi helyzetet. Sokkal inkább a befejezést sürgetnék mindannyian, amit itt ezen a helyen magam is megteszek. Pedig a Tisza mentén, a hortobágyi Nemzeti Park közvetlen szomszédságában olyan emberek élnek, akiknek lételeme a természet. Akik ugyan nem nevezik zöldnek magukat, de azt minden tettükkel, hogy szeretik azt a környezetet és óvják, be fogják és eddig is már bebizonyították. Itt is lenne egy megjegyzésem: az ott élő emberek és mint ahogyan képviselőtársaim a leendő duzzasztó térségében élők véleményét tolmácsolták, nem túlságosan szeretik, ha azt a térséget, azt a környezetet, a szülőföldet jobban vagy másképpen akarják szerettetni velünk, mint ahogy azt mi igaz szívből, igazán szeretjük. (Taps.) A vízlépcső létének igenlése úgy vált belső meggyőződésükké ezeknek az embereknek, hogy sokan közülük talán nem is tudják — mert a tájékoztatás erre sem terjed ki, és ebben hibásak vagyunk —, hogy a beruházás költségei itt már az első tíz évben megtérültek. A jelenleg itt termelt elektromos energia egy kilowattórájának az önköltsége nem több mint 43 fillér, és pontos számot tudok arról is, hogy ennek az amortizáció nélküli költsége mintegy 18 fillérbe kerül. A tiszafürediek és az abádszalókiak pedig ha megkérdeznék tőlük, hevesen tiltakoznának a tározó és a vízlépcső megszüntetése ellen, hiszen ez a két település is ezáltal indulhatott meg az elképzelhetetlen mérvű fejlődés útján, mert a kialakuló és rohamosan szépülő üdülőkörzet és horgász-turizmus bekapcsolta ezt a térséget a hazai és a nemzetközi idegenforgalomba. Itt szeretném tisztelettel megköszönni a kereskedelmi bizottságnak, hogy Szolnok megyei csoportunk meghívását elfogadva erről személyesen is meggyőződhetett. Meggyőződésem, hogy a Tisza II. vízlépcső építésének és hasznosításának tanulságai adalékul szolgálhatnak a bős-nagymarosi vízlépcső építésének befejezését illetően. S talán még meggyőző érvül is kínálkozhatnak. Azt azonban feltétlenül fontosnak tartom, hogy a kormány vállaljon garanciát a környezet maximális védelméért, az ökológiai egyensúly megóvásáért, kísérje az építkezést teljes nyíltság és nyilvánosság és folyamatos, valós, sokrétű tájékoztatás. Azokat pedig, akik az érintett körzetben élnek, a térség mezőgazdasági üzemeit és kistermelőket feltétlen be kell avatni mindenbe, mert nélkülük és ellenük nem születhet meg ez a létesítmény, mert érezniük kell, hogy ami készül az ő javukat is szolgálja, saját érdeküknek kell érezniük az építkezés megvalósítását, mert csak így tudjuk őket és magunkat is a felesleges vitát és energiát fogyasztó feszültségek nélkül megnyerni a jó ügynek. Akik most kétkednek, talán nem is minden alap nélkül, vagy ellenzik a megépítést, engedjék meg, hogy azoknak Széchenyi szavaival, hát érvelésnek is szánt gondolataimat megerősítsem: „Hazánk tágas mezején hány szép feltétel s jóakarat némul el, s némult már el, mely egyetértéssel vaj' mi szépet nagyot alkotna, s alkothatott volna. Tanácskozzunk, fáradozzunk, s cselekedjünk, csak ne kívánjuk még azt is, hogy a kormány helyettünk szántson, vessen, s a süreinkben takarítson is." Köszönöm a figyelmet. (Taps.) ELNÖK: Nógrád megye 5. választókerületének képviselője, Sándor Gábor következik. SÁNDOR GÁBOR: Tisztelt Országgyűlés! Megismerve a kormány előterjesztését, úgy érzem, körültekintő munka eredménye. Az összes követelményt figyelembe véve korrektnek tartom, és Nógrád megyei képviselőtársaim nevében is elfogadásra ajánlom. Mindezt annak tudomásábam teszem, hogy széles körű vita tárgyát képezi a kormány állásfoglalása a nagymarosi vízlépcső építésének folytatása. A támogatás mellett én is egyetértek azokkal a kritikai észrevételekkel, hogy ilyen nagy horderejű kérdést csak minden tényezőt és összefüggést vizsgálva, az előkészítés nyilvánosságát idejében biztosítva lehetett volna eldönteni. Egy ilyen jelentős központi nagyberuházás indokoltságát a szakembereken túl a laikus közvéleménnyel is jobban meg kellett volna ismertetni. Tény, hogy az új dunai vízrendszer magyarországi szakasza kiépítésének kezdetén erre nem került sor. Éppen ezért az ezzel összefüggő bírálatokat el kell fogadni, és az ebből adódó tanulságokat le kell vonni. Elismerve mindezt, ugyanakkor nem jelentheti azt, hogy a már folyamatban lévő értelmes feladatainkat, vállalkozásainkat ezen az ürügyön ma átrendezzük. Számolni kell azzal, hogy egy visszalépésnek mindenkor súlyos gazdasági és társadalmi veszteségei vannak. A megváltozott körülmények között erősödött az a felismerés, hogy a környezetvédelemre minden szinten sokkal nagyobb gondot kell fordítanunk. Sajnos nemcsak a dunai vízlépcső megvalósításának elhatározásakor, de szinte minden korábbi fejlesztésünknél kisebb jelentőséget tulajdonítottunk a természetbe való beavatkozásnak. Igaz, a beruházások valamennyi következménye soha nem látható biztosan előre. Az életkörülmények javítása területén egyetlen olyan terület sincs, ahol terjesen el lehetne kerülni a környezeti ártalmakat. Példa lehet erre az új autópálya építése, vagy egész egyszerűen csak a személygépkocsik számának növelése is. Mi lehet a kötelességünk? Az, hogy minden esetben maximalizáljuk az előnyöket és minimalizáljuk a hátrányokat. Valamennyi felmerült kérdést mérlegelve a beruházás befejezése mellett vagyok. Nem folytathatjuk azt a gyakorlatot, hogy jelentős anyagi befektetéssel járó fejlesztéseinket sorra leállítjuk. Amit eddig rájuk költöttünk, egész