Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.
Ülésnapok - 1985-30
2397 Az Országgyűlés 30. ülése, 1988. október 7-én, pénteken 2398 MTESZ-ét is, amit tudtommal mindenki megkapott. Hallgassa meg az eltérő nézeten lévő, mérvadó szakembereket, vegyen igénybe független specialistákat, tudományos tekintélyeket a döntés szempontjából frekventált kérdések tisztázásához, a lehetséges hatások valószínűségének megállapításához, szóródásuk, illetve megelőzésük módjainak és a beruházási költségek nagyságrendjének megállapításához. Negyedszer: A nagymarosi építkezés mostani stádiumának jellegén kívül az is indokolja a november végi határidőt, hogy a magyar kormány megszerezhesse a Csehszlovák Szocialista Köztársaságtól a vállalt szerződések feletti és majd a különbizottságnak is bemutatásra kerülő kormánygaranciákat. Továbbá, más fontos kérdések felvetésére, illetve vizsgálatra ajánlására is sor kerülhessen. Nem volna-e például mód és kívánatos vegyesvállalkozást szervezni a most immár Pozsonyban is lehetővé váló szabadkikötő és a csepeli szabadkikötő összehangolt kifejlesztésére? (Tudvalevő, hogy 1920 után Budapest, Pozsony és Bécs közül Csepel nyerte el a szükséges külföldi kölcsönt.) Végeztek-e számításokat vajon arról, miként hat az új szituáció a csepeli szabadkikötő forgalmára? Továbbá, ha kiépül a hazánkon is átvezető transzeurópai közút, esetleg milyen vámbevételektől esünk el a Dunán mint nemzetközi víziúton vámmentesen történő megjavult hajózási viszonyok elszívó hatása által? ötödször azt javaslom végül, hogy a különbizottság az előző pontokban jelzettek szerint korreferátumában tegyen ajánlatot az Országgyűlésnek a nagymarosi vízlépcső további sorsára vonatkozólag. Ennek figyelembevételével szavazzon az Országgyűlés plenáris ülése a mostam kormányzati beszámoló felett. Köszönöm. (Taps.) ELNÖK: Dr. Bugán Mihály Szolnok megye 12. választókerületének képviselője következik szólásra. DR. BUGÁN MIHÁLY: Tisztelt Országgyűlés! Megvallom, eleinte némi zavart keltett bennem is az utóbbi hónapokban országosra terebélyesedő vita, mely a Duna vízlépcsőrendszer nagymarosi szakaszának építése körül kialakult. A megkezdett építkezés befejezését igenlő véleményemet mégis kinyilvánítom. Azokra a tapasztalatokra építve, amelyeket szűkebb hazámban, Szolnok megyében, abban a Tisza menti térségben, melynek képviselője vagyok, szerezhettem. Az egyik legrakoncátlanabb, de a magyarság számára talán legszebb, a kötődést, a természettel folytatott ősi éltető küzdelmet szimbolizáló folyó, a Tisza mellett éltem és élek. A Hortobágy szélén az ár- és a belvizektől gyakran sújtott térségben voltam tszelnök húsz esztendeig. Magam is a természet, a hazai táj, a föld és a víz tiszteletében éltem és ebben nőttem fel és olyan emberekkel dolgoztam együtt, akik együtt éltek, lélegeztek azzal a környezettel, amelyben születtek, amely a gondos munka fizetségeként nemzedékek sorsát táplálta. Érhtető volt, hogy amikor húsz évvel ezelőtt megtudták, hogy Tiszafüredtől Abádszalókig megbolygatják a Tiszát és víz alá kerül pár száz hektár föld a tározó kialakítása érdekében, kissé felzúdultak. Hevesen ellenezték egyesek a beavatkozást, mely számukra a megszokott környezetet megváltoztathatja, meg is változtatja. Ez kezdetben érthető és természetes emberi reagálás volt. Hiszen mindannyian kétkedve, idegenkedve fogadunk minden újat, mint szokatlant, korábban ki nem próbáltat, mely életünket, környezetünket megváltoztatja. Ennek során felmerülnek a 200 évvel ezelőtti gátépítés tanulságai is. Amikor ezt a tájat és a környékét védő 1754-ben megépülő Mirhó-gátat az emberek lerombolták. Mert véletlenül száraz évek következtek és a gáttal védett területeken több helyen a mocsarak, a rétek kiszáradtak. És újabb 11 évnek kellett eltelnie, amikor a csapadékos évek okozta súlyos árvizes és belvizes károk tanulságainak hatására újból, és akkor immár véglegesen, megépítették 1787-ben az új gátat. Ez az új gát a Nagykunság jelentős területének árvízmentesítését biztosította és megalapozta a táj gazdasági fejlődésének lehetőségeit is, melynek szükségességét azt gondolom, ma már senki nem vitathatja. Szó esett a meggyőzés során Széchenyi István és Vásárhelyi Pál történelmi érdemeiről is a Tisza szabályozásában, amellyel települések százainak léte vált örökre biztonságosabbá. Az is igaz, hogy korábban Tisza-parti települések távol kerültek a féltve, de szeretve tisztelt folyótól és ezáltal az ott élő emberek életmódja is sokban megváltozott. De eredményeként több mint egymillió hektár korábban zsombékos, mocsaras, lápos, belvizes terület vált termőfölddé. De még ezeknél is nyomósabb érv volt mellette az aszálykárok mérséklése. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy ez oly gyakran sújtotta és sújtja ma is ezt a térséget. Az elmúlt másfél évtized tapasztalatai egyértelműen bizonyítják, hogy ma már a Tisza-tónak nevezett víztározó, illetve a kiskörei vízlépcső rugalmas működtetésére épülő nagykunsági öntözőrendszer több tízezer hektár szuperintenzív öntözését biztosítja, s valamikor aszályzugnak tartott térség az idei rendkívül aszályos nyárban és szinte az egész megye zöldellt. És még egy megjegyzés, tisztelt képviselőtársaim. Az ország közvéleménye talán nem is tudja, hogy a Tisza mellékfolyóiból az idén minden élőlény kipusztult volna, ha a visszaduzzasztás lehetősége — például a Kőrösökön — a vízlépcső jóvoltából nem lett volna biztosítva. Erről kevesebbet beszélünk manapság. Vagy a városaink, köztük Szolnok is, a nyáron hosszabb időszakra terjesen víz nélkül maradt volna. Nem beszélve arról, hogy a vízlépcső alatti területen több fokozattal javul a víz minősége. Ha most a
