Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-29

2289 Az Országgyűlés 29. ülése, 1988. október 6-án, csütörtökön délelőtt 9 órakor 2290 kormány stabilizációs és kibontakozási programjának, és annak egyik eszközrendszeréül az új adók bevezetését-is elfogadták. Korai lett volna még e nagy horderejű lépésről gazdaságpolitikai értékelést adni kellő felelősséggel, ez csak több év gyakorlata alapján végezhető el. Az adópolitikai elvek értékeléséhez is legalább egy év tapasztalatai szükségesek. Most még csak rövid távú számvetésre vállalkozhatunk, ami szükségszerűen arra korlátozódik, hogy — vajon működik-e a rendszer —, hogyan tudunk együtt élni vele, melyek a legfontosabb teendőink, hogy átsegítsük magunkat a változások szokatlan útvesztőin. A két adó működéséről. Az új adórendszerről, bár a társadalmat próbára tevő komoly erőfeszítések árán vezettük be, elmondhatjuk, hogy működik, a termelésben, a gazdálkodásban ezek miatt nem voltak komolyabb fennakadások. Ez már önmagában is eredménynek tekinthető, ami a továbbfejlesztéshez jó alapul szolgálhat. A működéssel'voltak és vannak gondjaink. Nem tagadhatjuk, hogy a bevezetésre valóban kevés volt az idő. Jóllehet, két évtizeden át mondtuk, hogy az adóreformra szükség van, ugyanennyi ideig úgy ítéltük meg, hogy nem vagyunk rá felkészülve, és ezért nem is készültünk rá igazán. Ezért valóban csak a türelem segített, amikor nyomtatványokért kellett sorbaállni, amikor a megszokott árarányok számottevően megváltoztak. A józan ész, elvétve az új iránti megértés, majd a hibaigazító, felvilágosító, operatív intézkedések átsegítették az érintetteket a legsúlyosabb gondokon. A bruttósítási sérelmeket a munkáltatók orvosoltik, vagy ahol indokolt volt, például a pedagógusoknál, ott a forrásokat a költségvetés biztosította, illetve rendelkezésre bocsátja. Talán legtovább az tartott, hogy válaszoljunk a sok hogyan adózik ez vagy az a jövedelem kérdése. Több száz állásfoglalást kellett kiadni, amelyek az eligazodást segítették, megvilágították a nehezebben felismerhető összefüggéseket. A nemzetközi tapasztalatok szerint ez nem egyedülálló magyar jelenség', másutt is megfigyelhető, hogy széles körű értelmező munka követi egy-egy új adótörvény megalkotását: Végül az is bebizonyosodott, hogy a gyakorlat által feltett kérdésekre adott gyakorlatias válaszok a legtöbb esetben megfelelően rendezték a gondokat. Mindezek ellenére nem állíthatom, hogy társadalmunk egyöntetűen elfogadta volna az adótörvényeket. Az új adórendszert komoly egyensúlyi gondok közepette, gazdasági folyamatok romló irányzatai mellett vezettük be. Tudtuk és hangsúlyoztuk is, hogy ezek a gazdasági nehézségek évtizedes folyamatok olyan végeredményei, amelyeket az adórendszer önmagában nem képes megoldani, mégis ma a társadalom az új adórendszer hatásaként éli meg az életszínvonal-csökkenést. A lakosság helyzete 1988-ban akkor sem lett volna jobb, ha nem az adók révén, hanem más módon csökken az életszínvonal. Ugy vélem, koraiak és érdemben vitathatók azok a megállapítások, amelyek egyoldalúan az új adók hatásainak tulajdonítanak egyes társadalmi-gazdasági jelenségeket. Ezek közül két jellegzetesen felmerülő kérdésre• a szándékoltnál nagyobb inflációra, az adó és a teljesítmények összefüggésére térek ki. Az árszínvonal 1988. évi emelkedéséről, az áraarány-változásokról kétségtelenül az új adók bevezetésével egyidejűleg kellett dönteni. Az árszínvonal-emelkedés mértékének alakulásánál azonban az egyensúlyjavítási kényszer, a belföldi végső felhasználás korlátozásának szükségessége, és nem az adórendszer volt a meghatározó adottság. Az általános forgalmi adó csak eszköze a fogyasztás drágításának, mértékei nem öncélúak, és nem szabadon választhatók. A támogatások megszüntetése, a korábbi kedvezmények szűkítése pedig a gazdaságban korábban is jelen volt inflációs nyomást tette nyílttá, egyúttal lehetőséget teremtve középtávon a költségvetés bevételei, és ezáltal az adóprés csökkentéséhez. Az 1988. évi fogyasztói áremelkedésből 8 százalék tulajdonítható az adóreform bevezetésének. Folyamatában az adórendszernek önmagában nincs inflációs hatása, ha az adómértékek nem növekednek. Az viszont tény, hogy a bevezetett általános forgalmi adórendszer az eddiginél következetesebben kapcsolja össze- a termelői és a fogyasztói árak mozgását: Nem teszi-lehetővé, hogy a termelői árak növekedését a fogyasztói árakban a forgalmi adókulcsok mérséklése, esetleges differenciálása útján megakadályozzuk, tehát ebben a rendszerben a gazdaságban meglévő inflációs nyomást az állami költségvetés évekig nem bújtathatja el, vagyis a- valós értékviszonyok kifejezésre jutnák. Ameddig például gazdaságunk döntő részében a világpiacon nem, vagy csak veszteségek árán eladható termékeket állít elő, addig az inflációt nem lehet megállítani. Ezt csak ideig-óráig lehet hatósági intézkedésekkel féken tartani, ezért a forgalmi adókulcsok csökkentése, illetve az ártámogatások szélesítése nem perspektivikus megoldás. Jogos azonban az az utóbbi időben mindinkább keményen megfogalmazott kérdés, hogy ki viselje a gazdaságnak a nemzetközi leértékelődésből és a- korábban elmaradt, vagy hibás gazdaságpolitikai döntésekből adódó terheit. A valós kérdés és dilemma az, hogy milyen arányban oszlanak meg a terhek a társa-dalom egészén belül az egyes rétegek, csoportok között. Mi a szerepe ebben az általános forgalmi adónak? Az általános forgalmi adó a végső fogyasztásra-, döntően a lakossági fogyasztásra kerülő termékek árában megjelenő adó. Ezt tehát mindig azok fizetik, akik azt az adott terméket megvásárolják. Ezért kulcskérdés, hogy a végső fogyasztásra kerülő termékek döntő hányadának fogyasztói árában ez az adó megjelenjék. Ha a termékek szűk körére korlátozódik egy nagyon magas adó, az óhatatlanul torzítja, félrevezeti a termelést és a fogyasztást. E hatásokat el kell kerülnünk, ezért úgy gondolom: a továbblépést az szolgálja, ha a jövőben fokozatosan szűkítjük majd a mentességek, kedvezmények körét, és ezáltal csökkenteni tudjuk a jelenlegi 25 százalékos adókulcsot. A másika gyakran sok helyütt elhangzott kritika