Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-28

2243 Az Országgyűlés 28. ülése, 1988. október 5-én, szerdán 2244 dás elidegeníthetetlen követelménye, másfelől lényegileg a közigazgatási állam centrumában maradt az erőforrások feletti rendelkezési hatalom, tehát a tulajdonlás. S gazdasági szervezetekben, ahol tehát a termelési tényezők ésszerű kombinálását és újrakombinálását; szelektálását' és megújítását' végezni lehet, felettébb korlátozott maradt a mozgástér, a centrumokban viszont, ahol csupán elosztani tudnak, ahol csak azt vezérelhetik jól, ami a gazdaság fészkeiben amúgy is végbemegy, ott volt a döntéseknek igen tág tere. A gazdasági társaságokról szóló törvényt azért tekinthetjük tehát fontos történelmi állomásnak, mert elhárít gátakat az elől, hogy a társadalmi tőke elkülönült részei értelmesebben funkcionálhassanak; induló lépést tesz affelé, hogy az elkülönült befektetések, gazdasági egységek rátaláljanak a természetükkel egyező tulajdonjogi alakzataikra. Tiszteit Képviselőtársaim! Az e törvénnyel életbe lépő plurális tulajdonjogi formák rendszere nagyívű hídhoz hasonlítható. Egyik pillére a társadalom alapjába — a technikai és a- termelési viszonyokba épül bele, a másik-pillére pedig a felépítménybe ékelődik, és magát a hidat az állami akarat cementezi össze- a tulajdonjog által. Másképpen szólva, ez a híd, ahogyan épül, összekötőkapocs is lesz a technológiai átstrukturálódással ötvöződő gazdasági reform és az intézményi reform között. Ezen át védi majd remélhetőleg az állam önnön alapját. Példának okáért úgy, hogy megóvja a folytonos gazdaságon kívüli adminisztratív beavatkozásoktól, melyet annyiszor hallottunk felpanaszolni. Lejárt az az idő a gazdasági „játékosoknak" nem egymás reagálásaira kellett figyelniük, hanem inkább a „játékszabályok" szüntelen változtatásaival kellett számolniuk. Azok is megszenvedték azt, akik tárgyai voltak a külső beavatkozásoknak, de azok is, akik kényszerűségek hatása alatt hozták azokat. A felépítmény miért nem védte igazán gazdaság alapját? Azért, mert a tulajdon elszemélytelenedett, elgazdátlanodott. Törvények híján nem lehetett az Alkotmány alapján sem feltenni a kérdést, ki sérti a köztulajdont, ki vonható azért felelősségre, hogy valahol gondatlanul, vagy pazarló módon bántak a közvagyonnal, hogy felélik azt és jogtalanul saját egyéni tulajdonukat gyarapítják vele. Mihelyt e törvény értelmében társaság alakul, kivált, ha már érvényesül-a következetes jogállamiság, tüstént csak a népképviseleti nyüvánosság előtt és beleegyezésével lehet a költsége vetési elvonások és a dotációk mértékein módosítani. A gazdaság minden szereplője elvárja azt, hogy a gazdálkodók kövessék az áruk értéktörvényét, a tőkét megtérülésének és a tevékenységek hozamarányos megfizetésének törvényét. A gazdaság szereplői felelősen szállhatnak szembe mindenfajta voluntarizmussalis. • Tisztelt Országgyűlés! Mint hallhattuk, Kulcsár miniszter expozéja is kidomborította: e tervezet törvényerőre emelésével csak bizonyos korlátok hárulnak el a gazdasági fejlődés elől. Nem vitatva, hogy már maga ez a törvény is meggyorsít egyes progresszív tendenciákat, tisztán kell látnunk, hogy az általa teremtett lehetőségek ökonómiai megvalósulásának igen ellenálló korlátai vannak, s ezek, ha nem bontjuk le fokozatosan őket, a különféle törvények, így a napirenden levő törvény számára is — Eke képviselőtársam hasonlatával élve — „diófa koporsóul" szolgálhatnak. Tárgyhoz kapcsoltan bővebben az életbe lépő társasági törvény anyagi környezetének két — egymással összefüggő — oldalával, úgy mint a tárgyi és a motivációs oldalával kívánok foglalkozni. Ami a tárgyiasult környezeti akadályt illeti, gondoljunk arra, hogy a társadalmi tőkevagyon értéke — a természeti tényezőket, köztük a termőföldet nem is számítva — 7-8 billió forintra tehető. Az, ami ebből ma és e-törvény hatására néhány év múltán az egyéni és a kisvállalkozói szektorokhoz tartozhat, bőven véve legfeljebb 2-3 billió. Marad úgy 5-6 billió forintnyi olyan vagyon, amely az ötvennél több dolgozóval működő közép- és nagyüzemek használatára áll. A társasági formák kívánatos elterjedését erről a tárgyi oldalról az akadályozza, hogy e hatalmas tömegű felhalmozott vagyonnak túlnyomó hányada alig tekinthető a tőkepiac által komolyan befolyásolt s abban aktív szerepet játszó tényezőnek, következésképpen gazdasági társaságok felelőssége alá juttathatónak. Az egyik okot sokat emlegetik: a költségvetés túlsúlyos, mégpedig nyomasztóan a kereskedelmi bankok pénzpiaci szerepéhez viszonyítva. Ide tartoznak az adók, a restrukciós elvonások, és másfelől az elburjánzott adminisztrációval működő nem-gazdasági intézmények közületi kiadása, valamint a veszteséges gazdasági tevékenységi ágak támogatásai. De ide tartoznak a termelői jellegű kiemelt fejlesztések, a lassan vagy teljesen soha nem megtérülő nagyberuházások, amelyek a központi költségvetésből a Nemzeti Bankon át vissza nem fizetendő alapjuttatásként helyeződnek ki az Állami Fejlesztési Intézethez, illetve a fővállalkozókhoz. A külföldi adósságterhet is figyelembe véve, átlátható, miért olyan gyatra még mindig a monetáris politika befolyása a pénzpiac alakulására, a vállalati költségérzékenységre, kínálathoz való szigorúabb alkalmazkodás irányaira. Alig jut hosszabb lejáratú bankhitel jelentősebb vállalkozásokra, társaságokba történő beszállásokra. Kevésbé szoktak egy másik- okra gondolni, ami legalább annyira felelős a monetáris szféra szűkössé* géért, mint a fináncpolitikai túlsúly. A hagyományos formában működő vállalatoknál a lekötött, s még a folyó költségekbe bele nem kerülő tőkevagyonérték iránti közönyről vagy igen halvány érdekeltségről van szó. Mindmáig a bérnövelési érdek a domináns, még hozzá a nyereségérdek szerepét hátraszorítva; a nyereségérdek pedig nem egyéb, mint a bázishoz mért jövedelemtöbblethez fűződő, tehát mennyiségi ösztönzöttség. Ebből következik a likvidtőke vérszegény aránya. Hiszen a realizálás legfeljebb a folyóköltségek közvetítésével hat a lekötött tőkére, s mert a nyereség megközelítőleg sem a befektetett vagyon értékének növekvényével esik-egybe, s ha a lekötött erőforrások értéke csökken, ez korántsem jelenti okvetlenül azt, hogy veszteség képződik. Végbemehet a jövőt szolgáló a jövedelmezőbb ágakba való immobil eszközállo-