Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-28

2245 Az Országgyűlés 28. ülése, 1988. október 5-én, szerdán 2246 mány pazarlása, • pusztulása, sőt veszteségfinanszírozásra' való felhasználása, • azaz a fennálló technikai és termelési szerkezet konzerválása. Miközben a társa-' sági forma eleve vagyonérdekelt, a hagyományos gazdálkodó szervezetek vagyonérdektelenek, illetve alig több az ő nyereségérdekeltségük annál. Eközben osztalékfizetési kötelesség híján az adók is kevésbé sújtják őket különben azonos ár, feltételek stb. esetén. Csak a nyereségráta növelésében való érdekeltség jelentheti viszonyaink között is a gazdálkodásnak azt a „műszerét", amely a piacok kereslet-kínálati „mozgásenergiáját" a vállalalatok „gyújtóenergiájává", belső hajtóerejévé alakítja át. A nyereségráta egyúttal a legjobb kifejezője a valóságos hatékonyságnak, amely a termelési tényezők keresletre irányuló rendeződésének, egyszersmind a tőkevagy on többletkínálatra irányuló összpontosításának következménye. A nyereség és a tőkevagyon hányadosára való rátérés a mai mennyiségi nyereségmutatóról magától értetődően feltételezi a vagyonértékelő dés mechanizmusának — értékpapírpiac, tőzsde, élénk hitelezés — kifejlesztését, egyben azonban a tőkevagyon számviteli értékelésének intézményesítését' is. A társasági formára való áttérésnek ez elengedhetetlen tartozéka. Lévén szó roppant méretű tőkevagyonok mozgásba hozásáról, ami akár 10-15 évig is eltarthat, a terv- és a költségvetési bizottság ülésén egy különbizottság abból a célból történő kiküldését' javasoltam, hogy segítsen meggyorsítani a vagyonértékelés munkálatait. Ehelyütt is megjsmétlen javaslatomat, tekintettel egy reformbizottság megalakulásának tervére, azért, hogy az Országgyűlés támogassa: a társadalmi tőkevagyon átértékelése, úgymond „értékpapírosítása" legkésőbb öt-hat év alatt, a stabilizációs szakasz végére lehetőleg befejeződjék. Enélkül nehezen képzelhető el a vagyonérdekeltség rendszerének dominánssá levésé <az egész elsőgazdaságban, mint a kibontakozás mélyről jövő felhajtó ereje. Rátérek a plurális tulajdonviszonyok elsőgazdaságbeli elterjedésének másik' nagy gátjára; annak a kérdésnek a tisztázatlanságára, vajon ki lehet, illetve ki legyen a vagyonérdekelt? A kisvállalkozások síkján ugyanis adva van, hogy aki a tulajdonos, az a vállalkozó, s így egyénileg vagyonérdekelt, illetve, ha társulnak dologi vagy szellemi vagyonukkal néhányan, közvetlenül szemmel tarthatják azt, akit az üzletvezetéssel megbíztak. A haszon is az övéké, de a kockázatot is ők viselik, vagyonuk úszik el, ha tönkremegy a „bolt". Számos potenciális és valóságos előnyén kívül a közép- és nagyüzemi bázison versenyképes vállalkozásnak megvan az a hátránya, hogy a tulajdonos személye elhalványul, sőt ködbe veszhet. így történt ez a szocialista állammal is. Az idők sorári kiderült minden országban, hogy az államra ruházott tulajdonosi szerep elbürokratizálódáshoz vezet menthetetlenül. A szelekciós megújulás, rugalmasság ügye, a versenyképesség aláhanyatlik. Ezért amidőn igazat kell adnunk Grósz Károly főtitkár és miniszterelnökünk kijelentésének, miszerint sokszektorú gazdaságunkban az állami szektor mérvadó súlya jelzi a szocialista jelleg uralmát, talán nem hibázunk, ha feltesszük, hogy ő e szocialista jelzés mögé a többi szektorral és külpiaci versenytársakkal való dinamikus fejlődés kritériumát is odaértette. Nem tagadva az állam statégiai szerepének jelentőségét, a vagyonérdekeltség decentrizálása az elsőgazdaságban is objektív szükségszerűség. Azt ajánlják, hogy a vállalkozók, a gazdasági vezetők legyenek vagyonérdekeltek. Ha körülnézünk a világban, látjuk, a menedzserek azért és annyiban vagyonérdekeltek, amennyiben a tulajdonosoknak az érdekeit, stratégiai döntéseit követik, és amennyiben ők maguk is tulajdonosok a menedzselt vállalkozásban. Ha már most nem akarjuk egy új tőkésosztály uralmának kifejlődését' (miért akarnánk, amin egyszer már túlestünk?), s vele a beosztottak társadalmi alávetését és a termelőeszközök feletti rendelkezési hatalomból való kirekesztését, úgy tudnunk kell valódi tulajdonosokat állítani a vállalkozó (vezető, bérlő stb.) mögé. Azért is, mert nem lehet úgy elképzelni, hogy valakik csak addig vagyonérdekeltek, amíg jól mennek a dolgok, de amit kockára vetnek, az ebben a szférában nincs arányban sem a fizetségükkel, sem saját személyes vagyonukkal, azaz újból csak véti éneknek kell viselni a mások és a körülmények okozta károk következményeit. Vannak, akik a tiszta önkormányzati alapon állanak. Ám mint a külföldi és a'legutóbbi hazai tapasztalatok mutatják, ha nem kislétszámú vállalatról, szövetkezetről van szó, előbb-utóbb bekövetkezik a munkát és a vagyont egyesítő kollektívának eltávolodása a szakmai vezetéstől, másfelől pedig a munkavállalói érdek dominanciája öröklődik vagy újraéled. A társasági forma — főleg annak legfejlettebb válfaja, a részvénytársaság, úgy látszik, az elsőgazdaság esetében is alkalmas lehet arra, hogy megtartva és megerősítve szocialista irányultságát, a modern gazdaság kívánalmainak is megfelelő minőséget, hatékonyságot biztosítson. Nem vitatható el, hogy az anyagi és nem-anyagi társadalmi lét reprodukciójának alapintézményei, a dolgozók kisebb-nagyobb közösségeinek szervezetei mint jogi személyek nem maradhatnak ki e gazdasági társaságokból. De látni kell, hogy itt a jogi személyeknek a képviselői, gyakorlatilag alkalmazottai foglalnak helyet és döntenek a tulajdonosi közgyűlésen arról, jó-e a vezetőség terve, kielégítő volt-e a tevékenysége. Dehát az általuk képviselt tulajdonosi hányad nem az ő személyes vagyonuk, legfeljebb némi ösztönzésre' számithatnak meghatalmazó intézményük igazgatójával. Nem lehet másképpen a köztisztviselőkkel sem ott, ahol az állam-tulajdonost képviselik. Meglehet, sőt valószínű, hogy egy bizonyos ideig a vállalkozó vezetők megtáltosodnának a racionalitás lehetőségétől! Ám, joggal tarthatnók tőle, sok helyen indulna meg egy visszarendezési folyamat. A hatalmi szervek beidegző dőttsége ugyanúgy hatna ilyen irányban, amint a kizárólagos munkavállalói érdekvédelem egyeztetési mechanizmusa. Mi a megoldás, legalábbis a- megreformált gazdasági rendszerre való rátérés kezdeti időszakában? A gazdasági társaságokról szóló törvény ad egyfajta lehetőséget erre. Az 50 alkalmazottnál többet foglalkoztató társaságok felügyelő bizottságaiban biztosítja