Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-28

2241 Az Országgyűlés 28. ülése, 1988. október 5-én, szerdán 2242 tosan ellenérdekeltté teszik a többletteljesítmény elérésében." És itt egy pillanatra engedjék meg nekem, hogy megállják, mert a legnagyobb bűn és a legnagyobb baj az, hogyha azt, aki akar dolgozni, aki akar a hazáért többet, jobbat tenni, azt gátoljuk meg. Többekkel tárgyaltam itt az adótörvényről és így egymást közt megállapítottuk, hogyha most kellene megszavazni, biztos, hogy nem szavaznánk meg. Én magam nem is szavaztam meg. (Derültség.) Mindenre csak pénzügyi megoldást nem lehet alkalmazni. Ugy néz ki, hogy a kormány ezt erőlteti. Mindenre csak pénzügyi megoldást. Olyan ez az adó, mint a patkolókovács reszeiője, hogy inkább csak visz, mint hoz. Nekem ez róla a véleményem és egyre jobban ez szilárdul meg. Én ezt azért vetem föl, mert az emberek ezekkel foglalkoznak mindennapjainkban. Ebben a tudatban élnek és akkor odaáll eléjük a kormány illusztris képviselője és azt mondja, hogy nem „úri becsületszó" a kormány szava. Hát most itt a felsőházban vagyunk — ezt is talán jogosan emlegetem — nem is kívánjuk, hogy „úri becsületszó" legyen, de becsületszó az legyen! Mert kérem szépen, én arra szavaztam, amikor megszavaztam a kormányprogramot, hogy 15 százalékon innen és nem túl. Háthogyha túl van, akkor tessék magyarázatot adni. A demokráciáról. Egy sajnálatos esetnek voltam a tanúja, összehívták a párton kívüli képviselőket. Az országgyűlés elnöke hívta egybe ezt a csoportot, és azzal kezdte, hogy bejelentette, hogy megalakult és most éppen ülésezik az MSZMP Központi Bizottságának székházában a párttagok frakciója, amely most alakul meg és hát Szűrös elvtárs lesz ennek a vezetője. Felálltak ott a képviselők és azt mondták, hogy kérem hát, ha ott is megalakult, akkor mi párton'kívüli képviselők is szeretnénk egy párton kívüliek frakcióját alakítani. Hátha vannak nekünk is javaslataink, közös elgondolásaink, olyan közösségi ügyeink, amelyekben egységesen szeretnénk a parlamentben fellépni. Az lett a vége, hogy ebben az ügyben nem volt semmiféle szavazás, és a parlament elnökének jelenlétében megalázva elkullogtunk. Ott nem szólaltam fel. Azért teszem itt szóvá, mert azt hiszem, ide tartozik: a parlament elnökének kötelessége ilyen esetben magára vállalni az egyeztetést, hogy majd ő továbbviszi; megtárgyalja, megvitatja azokkal, akikre tartozik. De kérem, ne alázzanak meg minket, képviselők vagyunk és nekünk számot kell adni kedves mindnyájukkal együtt választóinknak. Tőlem tegnap olyanokat kérdeztek Bős—Nagymaros ügyében, hogy szikrázott a szemem. A Csongrád megyei első titkár tett ilyen nyüatkozatot az egyik újságban, hogy nem személyek ellen, hanem a jelenségek ellen indítanak majd vizsgálatot néhány olyan ügyben, amit felkapott az országos sajtó. Ez is egy újabb dolog, hogy nem személyek ellen... Nem is tudom, nem értem, ez idegen tőlem. Ha nem személyek ellen, akkor ki ellen, mit indítanak, miért nem indítanak vagy hogyan is akarják ezt csinálni? Szóval, ha nincs felelősség igen tisztelt képviselőtársaim, akkor menjünk haza, akkor minek ülünk itt napokon át, akkor nincs értelme, akkor menjen haza a bíróság, csukják be az iskolákat, mindent. Aki pedig ideáll az ország elé, az tudja meg, hogy mi igenis a felelősséget kívánjuk. Itt csak felelősen lehessen nyilatkozni, és a jövőre vonatkozóan bármit elmondani. Köszönöm szépen. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik dr. Szabó Kálmán, a budapesti 36-os választókörzet képviselője. DR. SZABÓ KÁLMÁN: Tisztelt Képviselőtársaim! Eke Károly megkönnyítette a dolgomat. Hozzászólásom az övénél egy kissé'biztosan rövidebb lesz.(Derültség.) Mint annak a nemzedéknek a tagja, amely a felszabadulás óta végigélt minden tulajdonváltozást, a mai napot fontos állomásnak tartom — nem egyszerűen a jogtudomány, hanem — a magyar társadalom tulajdonviszonyainak a történetében. Az első stáció volt 1945. Hárommillió nincstelen földhöz jut, s ezzel a parasztság bekerült a fő termelőeszköze feletti rendelkezési hatalom sáncfalai mögé. 1946/47. A nagyüzemek, a bankok államosítása. A 100-nál kisebb létszámállományú vállalatok államosítása, mint tudjuk, csak ezután következett. Az akkori nemzedék progresszív tagjai az államosítást abban a hitben élték meg, hogy a munkásságé lesz az üzem, a dolgozók nem lesznek többé radikálisan elválasztva az általuk alkotott tőkevagyonoktól; ellenőrzésük alá vonhatják a maguk s a többség érdekében azok használatát. Az ezekben az években antikapitalista tartalommal telítődött állami tulajdonformát nem sok idő múltán a hibás gazdaságpolitika és tervlebontásos irányítás egyre inkább elidegenítette a tömegektől. A baj nem a nagytőke osztályerejének megtörése volt, hanem az, hogy a túlsúlyosan igazgatási állam nem tudta megőrizni a tőke funkcióit. Osztatlan egészként kezelte a szocialista szektor szervezeteit és képtelennek bizonyult ésszerűen működtetni és saját törvényeik szerint fejleszteni azokat. A tulajdonfejlődés következő állomása 1960. A paraszti vagyonok egyesítése háztájival kombinált szövetkezeti formában. A szövetkezeti forma valamiképp hasonlóan a földviszonyok 45-ös változásához, jelentős energiákat szabadított fel, és szélesebbre vágta az utat a racionalitás felé. A gyorsan javuló élelemellátás egyik döntő feltétele volt a mechanizmusreform sikeres bevezetésének. A tulajdonviszonyok változásának újabb állomását' éppen 1968 jelentette az önálló gazdálkodással megjelenő üzemi demokrácia képében. A változás tehát csak elindult, ami a tőkefunkciók egyikének-másikának a feléledésében nyilvánult meg, azonban máig sem juthatott el végkifejletéhez. Pár év után akadozni kezdett, majd fenn is akadt, amiről a fokozódó egyensúlytalansági és recentralizációs jelenségek árulkodtak. Miben gyökerezik az új gazdasági mechanizmus sebezhetősége? Sok ismert közbülső okon kívül egy mély ellentmondásban: egyfelől gyakorlati elismerést nyert a vállalati önállóság, mint az áru-pénzgazdálko-