Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-27

2153 Az Országgyűlés 27. ülése, 1988. július l-jén, pénteken 2154 nem a szerkezetváltás, hanem előtte, a költségvetés vitája során hangzott el. Ha jól emlékszem, Király Ferenc elvtárs mondta el, hogy ő szeretne látni már olyan vezetőket is, akik arra teszik fel a kezüket, hogy ők döntöttek Bős-Nagymaros mellett. Hát tényleg keveset látni ilyet. Én ezt a hozzászólást azért idéztem ide, mert amikor nekünk Recskről vagy Bükkábrányról kell dönteni, akkor azért egy kis bizonytalanságérzet is kell, hogy munkálkodjon bennünk. Valóban, ha a Recsket megindítjuk, 13 milliárd dolláros kincset teszünk-e a nemzet asztalára a „padló alól", a padló alatti 1000 méterről, nehéz geológiai viszonyok közül és a parádi gyógyvíz közeléből, vagy pediglen egy újabb Bős-Nagymarosnak a döntéshozatalánál vagyunk jelen, tetten érve a rossz döntéshozatalt a születése pillanatában. Mert valamikor nyolc év múlva vagy tíz év múlva meg fogják kérdezni, hogy ki volt az az ipari miniszter, aki amellett döntött, vagy azt javasolta, hogy a Recsk-beruházást indítsuk meg. Én ezt most nem azért mondom el, hogy jelezzem: ezt a kockázatot nem vállalja az Ipari Minisztérium, vagy személyesen a miniszter, csak azért, mert látni kell az összes körülményt. Ugyanez elmondható Bükkábrány kapcsán is, 100 milliárd forint azért nagyon sok pénz, s az elköltésének vannak alternatívái. Ilyen alternatíva például az, hogy a meglevő erőmüvek rekonstruálását követően a hatásfokuk megjavul, átalakítható egy részük kombinált ciklusúvá és azt a hőt is hasznosíthatjuk, amit ma a Dunába engedünk, vagy a levegőbe. Ezzel együtt folytatható az energiafogyasztás fajlagos értékének a csökkentése, lehet, hogy az is átsegít minket a 90-es évek nehéz időszakain, mert lesznek ilyenek. Azután arra is gondolni lehet, hogy az egész kibontakozási programunk sikerrel jár, aminek következményeként az egyik reformlépés eredménye az lesz, hogy konvertibilissé válik a forint. Akkor az a 100 milliárd forint egyenlő lesz bizonyos jelentős összegű tőkés devizával, amiért évekig lehet energiát venni villanyvezetéken is. Kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy ez a pénz letétben kamatot is hoz, a termelés költségei pedig elmaradnak. Ezeket az alternatívákat is mérlegelnünk kell, mielőtt megnyomjuk a start gombját egy 100 milliárdos beruházásnak. Azt hiszem, nemcsak azért van az, hogy most nem tudunk dönteni, mert tehetetlenek vagyunk szellemi értelemben, hanem azért, mert a helyzet olyan, hogy nagyon nehéz dönteni. Azzal zárnám a válaszadásomat, hogy az elmondottaknak két olyan példáját hoznám még föl, ahol már ugyanezt a dilemmát múlt időben szemlélhetjük. Mind a kettőt Kovács Mátyás elvtárs vetette fel a hozzászólásában: a bicskei hőerőmű és a dunaújvárosi kokszoló kérdését. Mind a két döntés a hetvenes években egy olyan időszakban született, amikor még azzal számoltunk, hogy a magyar ipar lendületes fejlődésével az energiaigény évente 7-8 százalékkal nő, vagy hogy ötmillió tonna acélt fogunk gyártani és ahhoz sok koksz kell. Mindenképpen hiba történt. Amikor tudtuk már, hogy ez nem következik be, nem állítottuk le hamarabb a bicskei hőerőművet, vagy a dunaújvárosi kokszolót, vagy nem méreteztük kisebbre. De még mindig jobb, mintha végigszaladt volna ez a beruházás és most úgy állna ott kihasználatlanul. Végül is azért a dunaújvárosi kokszolónál ez a helyzet felidézte a régi kokszoló leállítását, az új kokszoló szabad kapacitásra, ha egy kicsit utánamennek, megoldható, hogy évi 200 ezer tonnára akár konvertibilis deviza ellenében is, bérkokszosítást vállaljon a Dunai Vasmű. És itt azért még valamire rá lehet mutatni. Nem kevesebb történt és nem kevesebb idézte fel ezt a nagyon csúnya anomáliát, hogy szerkezetfejlődés az iparban bizonyos szempontból mégiscsak végbement a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig. Mert különben mitől csökkent volna le úgy az energiaigényesség 7-8 százalékról 3-4-re, hogy közben azért a jövedelem is, a tőkés árbevétel is a gazdaság egészében növekedett. Nem folytatnám tovább a példákat, ezekkel próbáltam megvilágítani a mondanivalómat. Még egy feladatom van a válaszadást illetően;' a javaslatokra vissza kell térnem. Dr. Gágyor Pál és dr. Biacs Péter elvtárs javasoltak egy innovációs törvényt. Én elvileg ezzel egyetértek, de úgy gondolom, hogy nem az Ipari Minisztériumnak kell ezt kezdeményezni, még akkor sem, ha egyetértünk. Nekem az lenne a véleményem és javaslatom, és ezt a munkatársaimmal konzultálva így fogalmaztuk meg, hogy nem lenne célszerű túlzottan szétszabdalni külön-külön törvényekre a gazdaság tevékenységét szabályozó törvényeket. Célszerűbb lenne az innovációt beilleszteni az ipar tevékenységét, vagy akár a gazdaság egész tevékenységét minden ágazatban nagy átfogással szabályozó törvényekbe. Erre egyébként mi magunk is javalatot tettünk az írásos mellékletben és az expozéban is. Én így javaslom szavazásra föltenni, de természetesen lehet többféleképpen dönteni. Gágyor elvtárs javasolta azt is, hogy az ipari miniszter évente számoljon be az ipari bizottságnak. Véleményem szerint erről nem kell döntést hozni, amikor az ipari bizottság kéri, mi készségesen beszámolunk és örülünk, ha beszélhetünk, tájékoztatást adhatunk, tanácsot kapunk ehhez a munkához. Kiss Dezső elvtárs fölvetette, hogy a Dubicsány bányaüzem fejlesztése kérdésében legyen sürgős döntés. Én azt hiszem, hogy a Tervgazdasági Bizottság határozatával, amelyik nevén nevezte a Dubicsányt, hogy fejlesztését folytatni kell, éppen azért, mert kevésbé gazdaságos bányák le lesznek állítva, ezt tekintsük egyelőre elintézettnek és a továbbiakban az éves tervezés keretében nézzük meg, hogy 1989-ben, 1990-ben és a későbbiekben mennyi pénz szabadítható fel annak a céljára, hogy Dubicsányban meginduljon a bővítésnek a munkája. László Ferenc elvtárs javasolta, hogy a Dunai Vasmű környezetszennyezési bírságát fordíthassuk légszennyezés-csökkentő beruházásra. Hadd mondjam meg, hogy a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium és az Ipari Minisztérium már megállapodást kötöttek, hogy 88 és 90 között ezek a vállalatok minden konkrét környezetvédelmi beruházás megvalósításához, ahol tényleges szennyezéscsökkenés valósul meg, visszakapják a befizetett bírságot. De csak a megvalósulása után. Végezetül: Morvay László elvtárs javasolta a tá-