Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-26

2043 Az Országgyűlés 26. ülése, 191 liárd forintot, az ipar összes nyereségének 2,2 százalékát. Egyébként az Ipari Minisztérium által felügyelt iparban a vállalatok 1987-ben 195 milliárd forintot fizettek be a költségvetésnek, ám különféle támogatások címén abból több mint 50 milliárd forintot igénybe is vettek. Az iparvállalatok átlagos hatékonysága, tárgyilagos értékelés szerint, csak 30-40 százaléka a létszámukkal és a lekötött vagyonukkal elvileg elérhetőnek. Mivel semmi okunk feltételezni, hogy a magyar szakemberek tehetsége, alkotóképessége kisebb lenne, mint bármely más ország állampolgáraié, az ipari termelő munka feltételeiben és a termelés eszközeinek szűkösségében, elavultságában kell keresnünk következtetések levonása céljából az elmaradás okait. A múlt teljes körű elemzésére és a következmények okainak a feltárására azonban az Ipari Minisztérium egyedül nem vállalkozhat. Ehhez az iparpolitikára befolyással bíró társszervek és a tudósok segítségét is kérnie kell. Néhány felismert és a fejlődést korlátozó hatásra azonban rá kell mutatnom. Először is arra, hogy a szocialista építés kezdetén hibát követtünk el, amikor lemásoltunk egy minden országban követhetőnek nyilvánított iparfejlesztési és irányítási modellt, s ma már az is kimondható, nemcsak a másolás volt hiba, a modell sem volt hibátlan. Továbbá számunkra túl kényelmes piaccá vált a KGST közössége, amely lehetőséget adott sokféle termék tömeggyártására, biztonságos értékesítésére, ám ezzel egyben le is fékezte a kutatásra, a fejlesztésre, piaci versenyre kényszerítő erőket. A magyar iparpolitika formálása során a szocialista építés kezdeti időszakában még számos más olyan hibát is elkövettünk, amelynek következményeit ma is viseljük. A „vas és acél országa" koncepció, a trösztösítés káros hatásait ma már senki sem vitatja. Ám még válaszra vár, hogy miért nem javítottuk ki időben a felismert hibákat, s miért torpant meg az ipar fejlődése az 1968-ban bevezetett gazdasági reformokat követő 3-4 év után. A késlekedés egyik oka véleményünk szerint az lehetett, hogy a reform előtti években beidegződött a műszaki fejlesztési és beruházási célok naturális meghatározása, s még évekig ez maradt a gyakorlat 1968 után is, bár ismét megjelentek elméleti fogalmaink közt a „tőke", a „befektetés", a „megtérülés" és a „hatékonyság". Emellett azonban továbbra is minden vállalatra nézve különkülön is érvényesnek és kötelezőnek tekintették a bővített újratermelés törvényét, a tervutasítás ugyan megszűnt, de helyette megjelent az „elvárás". Mindezek következményeként beruházás beruházást szült, a gazdaságilag már akkor is indokolttá vált visszafejlesztések keresztülvihetetlenek vagy legalábbis igen ritka kivételek maradtak. Jelszóvá vált viszont a szűk keresztmetszetek feloldása, amit korszerű, rendszerszemléletű beavatkozásnak tartottunk. Ám sohasem sikerült pont akkorára, mint amekkorára a termelés bővítéséhez szükség lett volna, emiatt rendszerint az addig bő keresztmetszetek váltak szűkké, s kezdődött minden elölről. így a beruházás a gazdasági reform első évtizedeiben is öngerjesztő folyamat maradt, aránya a gazdaság teljesítőképességéhez mérten magas volt, 88. június 30-án, csütörtökön 2044 szerkezete a feldolgozóipar és különösen a háttéripar visszaszorítása miatt eltorzult. A bizonytalankodás további oka az lehetett, hogy korábbi téves iparpolitikai döntések miatt több területen túlméretezetté vált a kitermelőipar. Az energiahordozók kitermelését és az energiatermelés növelését célzó beruházások egy része ugyan jól hasznosult, sőt az atomerőmű felépítése például az ipari szerkezetátalakítás egyik nagy fegyverténye volt. Am mind az energetika, mind a kitermelés területén sikertelen beruházások is voltak, amelyek vagy félbemaradtak, vagy alacsony hatékonyságúak, kihasználatlanok lettek. Az állóeszközhatékonyság romlása következtében elodázódott, sőt esetenként el is maradt a megtérülés. Az exporton belül túl naggyá vált az alacsony fokon feldolgozott, sok esetben csak veszteséggel eladható áruk aránya. A feldolgozóipar így kettős nyomás alá került, nemcsak a beruházási lehetőségei váltak szűkebbé, de hozzá kellett járulnia az alacsonyan feldolgozott termékek exportjának támogatásához is. Az 1977-ben az ipari szerkezet fejlesztésére és 1978ban az egyensúly helyreállítására hozott központi bizottsági határozatok rámutattak ugyan ezekre a hibákra, elvileg lehetővé is tették volna a megfelelő arányok helyreállítását, a műszaki fejlesztés gyorsítását, a gazdálkodás hatékonyságának a növelését. Ám a gyakorlatban ismét tévesen válaszoltunk a kor kihívására. Ellenkező végletbe átesve, újabb téves döntések kockázatától félve, a beruházást azokon a területeken is korlátoztuk, amelyeken egy-egy bátor döntéssel, időben elindított fejlesztéssel megnövelhettük volna a versenyképes árualapot, s ez úton hozzákezdhettünk volna az adósságnövekedés megállításához, majd csökkentéséhez. A vállalati körben továbbra is ritka kivétel maradt a kockázatvállalás, a bátor gazdálkodói kezdeményezés. A legtöbb kormányzati és vállalati intézkedés csak az egyensúly rövid távú javítását, az életszínvonal megalapozatlan megőrzését szolgálta. A gazdaságpolitikának ez a gyakorlata csak arra adott lehetőséget, hogy néhány évvel elodázzuk a súlyos egyensúlyhiány következményeit. A rövid távon látszateredményt elérő intézkedések, a túlzott importszigorítás és jövedelemelvonás, a pénzforrások szűkítése egyre nagyobb feszültségeket keltett a gazdálkodók feladatai, illetve lehetőségei közt, lehetetlenné téve a távlati fejlesztési célok követését. Emellett az egyensúlyjavulás átmeneti sikere rövid idő után újra megtorpant, mert a kezdeti eredményeket túlértékelve idő előtt akartuk liberalizálni a gazdaságot. Emiatt ismét romlani kezdett a gazdaság egyensúlya. Az egymást követő szigorítások a vállalatok tartalékait felemésztették, a gazdaságot elerőtlenítették, emiatt egyre közelebb sodródtunk egy olyan helyzethez, amelyből már igen nehéz önerőből kiemelkedni. Az egyensúly felborulásának állandó veszélye ellenére ésszerűtlen lépéseket tettünk a tartósan súlyosan veszteséges termelő tevékenységek további fenntartására. Központi döntésekkel, amelyet politikai, érdekvédelmi ágazati minisztériumi és vállalati erők is sürgettek, több mint 50 milliárd forint összegben engedtünk el adósságot, illetve juttattunk pénzt az úgy-