Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-24

1897 Az Országgyűlés 24. ülése, 1988. március 17-én, csütörtökön 1898 csonyabb árak miatt jogos volt, de meg kell mondanom, hogy a beruházásokra 70 milliárd forint támogatást fordítottak ezekben az években, csak a meliorációra, ami a föld megjavítását célozta, 13—15 milliárd forintot, 40—50—70 százalékos támogatással építettük a szakosított telepeket, bekötőutakat, egyebeket. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez a hatalmas vagyon létrejöjjön. Hozzájárul az is, hogy a kiegészítő tevékenységet sokoldalúan támogatjuk. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy a reform előesztendejében, 1967-ben központi bizottsági döntés után a kormány eltörölte a szövetkezeti adósságokat, ami 13-15 milliárd forintot tett ki. Üj alapokra helyezte a reform indulásakor a szövetkezeti mozgalmat. Tény, hogy közben a munka egyre magasabb színvonalon folyt. Azért is, mert a szövetkezetekben dolgozó szakemberek számát több mint négyszeresére növelték. Ma 23 és félezer felsőfokú végzettségű, 67 és félezer középfokú végzettségű ember és 190 ezer szakmunkás dolgozik a szövetkezetekben, ez az a színvonal, ami az iparban is létezik: magas szellemi erő és kapacitás. Mellesleg egy embernek, egy mérnöknek a kiképzése néhány évvel ezelőtt 300 ezer forintba került az országnak, most valamivel többe. Ha azt a kérdést tesszük fel magunknak, hogy ki a részvényese ennek a vagyonnak, akkor három főrészvényese van. Az egyik az alapító, aki önfeláldozó módon elment dolgozni oda, és bevitte, amije volt a földjével együtt és ezért történelmi érdemeket szerzett és ezzel a megtiszteléssel övezzük élete végéig, sőt halála után is. A másik, a most dolgozó hatalmas kapacitás, szellemi, szakmai erő és kétkezi munka, ami létezik a szövetkezetekben. A harmadik a társadalom hatalmas anyagi vállalása. Nem kívánjuk mi megosztani ezt a vagyont ezek között. Ezt a vagyont együtt kívánjuk tartani úgy, hogy a szövetkezeti nagyüzem vagyona és erre építjük a jövő fejlődését is. (Taps.) Mit kezdjünk azzal, hogy fizesse vissza? Elvtársak! Ahol ilyen szituáció alakult ki, ott adósság van, nem vagyon. Azzal nem tudunk mit kezdeni, hogy az adóssága kétszerese a vagyonának, s hogyan fizesse vissza. Az államnak úgy is oda kell mennie, hogy valamennyire a likviditási gondokat enyhítse. Ügy gondolom, hogy ilyent ne fogadjunk el, mert most már nem is annyira termelőszövetkezeti jelentősége van, mert a gyakorlatban ez úgysem jelentene különösebbet. Ennek inkább elvi jelentősége van, mert nem lenne jó dolog, hogyha a nagyüzem hatalmas vagyonát ilyen csipkedésekkel kezdenénk ki. A szövetkezeti mozgalom fejlődésének az ereje változatlanul a nagyüzem. Ha ezt elfogadja a tisztelt Képviselőház, akkor ezt a vagyont valamilyen módon csak tovább gyarapítani lehetséges. A termőföld kérdéseit említettem, de annyit meg kell mondjak, hogy ma már a szövetkezeti nagyüzemek tulajdonában van az általuk használt föld kerek 60 százaléka. Ha a szakszövetkezeteket külön kezelem, akkor a mezőgazdasági tsz-ekben majdnem 70 százalék a már megváltott föld. A másik része az, amivel a szövetkezeti tagok rendelkeznek, és a kezelt földnek még 4 százaléka állami tulajdonban van, de a szövetkezetek örök használatra ezt is megkapták. A földjáradék 43 milliárd aranykorona után folyik most, a többit már megvásárolták. 15 kilogramm búzával számolva megy a földjáradék kifizetése a tagoknak. Minden kilogramm emelés 155 millió forint, ha elfogadunk egy javaslatot, hogy tíz kilóval emeljük az aranykorona földjáradék-értékét, az másfélmilliárd forint. Meg lehet tenni, de akkor ugye szembetaláljuk magunkat egy csomó egyéb gazdasági-pénzügyi problémával. Ezért úgy gondolom, hogy ebben a szellemben kellene ezt a kérdést kezelni. Befejezésül szeretnék szólni egy pár szót az idős tsz-tagokról. Ha jól emlékszem, Szabó elvtárs ezt úgy említette, hogy szociális egyenlőesély elve. Muszáj szólni erről, hogy azok, akik nem voltak benne a szövetkezeti mozgalomban, megértsék, hogy ott hogyan folyik a gondoskodás az idős emberekről. 1957-ben vezettük be a nyugdíj rendeletet, amely úgyszólván semmit sem jelentett a tsz-tagnak, mert nem volt előtte teljesítménye, munkaideje; nagyon kevés embert érintett. Az is fontos volt akkor, mert az odakerült agronómusok, egyebek, így biztonságosabban érezték magukat. Hatvanhatban már általános nyugellátást vezettünk be, emlékeznek rá, itt ebben a Házban, hogy 65 év voh a férfiaknál, és a nőknél 60 év a nyugdíjhatár, öt évvel több, mint az országos átlag akkor. Utána 75-ben alkották meg a második törvényt, az egységes nyugdíjat, amely kimondta, hogy évente egy esztendővel kell csökkenteni a határt és 1980-ra a szövetkezetekben dolgozó embereknél is 60, illetve 55 év lett a nyugdíjkorhatár, azokkal a föltételekkel, amelyekkel az ipari munkás is rendelkezik. Ezen túlmenően van öregségi járadéka, a tagsági viszonya megmarad. Az egyik szövetkezeti elnök azt mondta nekem, hogy a szövetkezet az egyetlen olyan szervezet, amely gondoskodásban a holtáig kíséri a tagját. Megmarad a tagsági viszonya a háztáji földdel együtt, ha nem tudja megművelni, akkor megváltják neki, itt vannak az elnökök, tudják, hogy hogyan csinálják, minden jogot és kedvezményt élvez, a nyugdíja mellett szellemi és fizikai munkát annyit végezhet, amennyit tud, vagy amenynyire van lehetősége, a szövetkezetben nagyon sokan élnek vele. Tagja a szövetkezeti fórumoknak, mindenhol képviselete van, a vezetőségben legalább egy nyugdíjas tagnak kell lenni, minden termelőszövetkezetben, szociális, kulturális lehetőségei is vannak, és a jobb üzemek nyugdíj kiegészítést is adnak az alacsony nyugdíjhoz. Én nem azt mondom, hogy ez egy óriási dolog. De vajon ennél humánusabb elbánásra valaha is reménye lehetett a magyar parasztnak? Ügy gondolom, ez együtt mutatja, hogy ez a mozgalom valóban azért erős, mert ilyen módon gondoskodik mindenkiről, aki dolgozik és aki bevitte a pénzét, a földjét, az állatkáját a szövetkezetbe. Mindezt azért tártam a tisztelt Országgyűlés elé, hogy amikor ki-ki a maga lelkiismerete szerint szavaz, legyen tudatában annak, hogy mire adja a voksát. Nem vitatom, hogy sok kérdésben hibázunk, nekünk