Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.
Ülésnapok - 1985-22
1755 Az Országgyűlés 22. ülése, 1987. december 17-én, csütörtökön 1756 jövőbe nézés igényével pillantsunk. Ha minél távolabbra tekintünk azonban vissza a történelembe, annál világosabbnak, egyszerűbbnek tűnik, hogy könnyű lett volna egyetértésre jutni a bármelyik oldalon jelentkező harciassággal. A magyarországi történelmi világvallások sem csupán vallásokként jelentősek, hanem azért is, mert összefonódnak a világ- és a magyar történelemmel. Mert a magyarországi egyházak részben megalapozói, és ennek következtében részei a magyar nemzeti kultúrának és államiságnak. Elegendő utalni arra, hogy a magyar egyházak sok évszázados tevékenysége során tetemes mennyiségű érték halmozódott fel, híres könyvtárak jöttek létre, és felbecsülhetetlen művészi értékű litorgikus kegytárgyak, templomi alkotások születtek. A műkincsek és a dokumentumok kulturális örökségünk elidegeníthetetlen részét alkotják, nemzeti értékeink. Most különösen ez a két legdrágább szó nékünk. Ezért a nemzeti identitás erősödő forrásai is. A műemlékek egyharmada az egyházak kezében van, amelyek felújításához és bővítéséhez jelentős összeggel járult és járul hozzá az állam. Mindez köztudott. Ebből adódóan nemcsak a tulajdonosok, hanem az állam is felelősséget érez megőrzésükért, tudományos és közművelődési célú hasznosításukért, örömünkre szolgálhat, hogy a kormány — ezen belül a Művelődési Minisztérium —, immár két évtizede fejt ki erőteljes és hathatós tevékenységet a közös felelősség alapján, hogy kivegye részét az értékek megóvásából, a gyűjtemények közkinccsé tételéből, segít a tárgyi, a személyi és a szakmai feltételek megteremtésében. A közös erőfeszítéseknek köszönhetően került nyüvántartásba az egyházak tulajdonában lévő kulturális és történeti értékek szinte teljes egésze. Államunk e tekintetben is a kölcsönös és a teljes bizalom talaján áll. A kincsek őrzését és nyüvántartását a tulajdonosok kezében hagyta, ez pedig annyit jelent, hogy a lajstromokról nincs — és remélem, nem is lesz — másodpéldány állami páncélszekrényekben. A közös erőfeszítéseknek, az egyre növekvő egyházi és állami hozzájárulásoknak köszönhető, hogy eredeti, teljes pompájában áll és hirdeti történelmi múltunk értékeit és szépségeit az Esztergomi Keresztény Múzeum és Főszékesegyházi Kincstár, Pannonhalmi könyvtár, a Veszprémi- és a Székesfehérvári Egyházmegyei Gyűjtemény alig felbecsülhető szakrális értéke, továbbá a négy református egyházkerületi zsinati múzeuma, az Evangélikus Múzeum, a Zsidó Múzeum, a Miskolci Magyar Ortodox Egyházművészeti Gyűjtemény. Bocsánatot kérek a hosszú felsorolásért, de dokumentum-igényével is készült ez az anyag! Azt is tudjuk azonban, hogy az egyházi tulajdonban lévő épületek, tárgyak zöme napjainkban is liturgikus célokat szolgál. Szerencsére közgondolkodásunk és nemzeti tudatunk mind nagyobbra értékeli, mind többre becsüli az egyházakkal közös nemzeti kincseinket. Mert az egyházak által hirdetett erkölcsi, általános emberi igények évezredes tapasztalatát és társadalomszervező tanulságait tükrözik. Ezekre a megkérdőjelezhetetlen értékeinkre országépítésünkben, nemzetünk megújításában is szükség van, erre támaszkodnunk lehet és kell is. Tisztelt Országgyűlés! — Említettem, visszafelé csak a jövőbe nézés igényével pillantsunk. Ettől a meggondolástól vezéreltetve szeretnék néhány szót ejteni az állam és az egyházak viszonyát szabályozó jogszabályokról — mégpedig kritikusan. Annak elismerésével és hangsúlyozásával, hogy ezek betöltötték missziójukat születésük idején, de keletkezésük óta akkorát és annyit változott a magyar élet, olyan gyökeres átalakulás zajlott le az állam és az egyházak viszonyában, hogy kritikusan szembenézhetünk bizonyos változtatásra érett kérdésekkel. Ahogy az Egyházügyi Hivatal elnöke beszámolójában helyesen megállapította: a jelenlegi kedvező helyzet több évtizedes küzdelmekkel, útkereséssel teli fejlődés eredménye, amely a szembenállástól a jelen társadalom építésében vállalt felelősségig, a haza javára végzett közös munkáig vezetett. Ez így igaz. Márpedig ha igaz, akkor ennek vannak konzekvenciái a jogalkotás területén is. Erre döbbentett rá a keszthelyi Magyarok Nagyasszonya plébánia templom esperes plébánusának a napokban hozzám küldött levele az új templom építése tárgyában és ügyében, amelyben mint természetes, magától értetődő dolgokról tesz említést, amelyek ugyanakkor számomra, — meg kell mondanom, nem is olyan magától értetődőek. Ennek kapcsán is még egyszer áttanulmányoztam az egyházi vonatkozású jogszabály-gyűjteményt. Kérem, önöknek is ajánlom, hallatlanul izgalmas olvasmány. Ügy látom, hogy tele vannak aprólékos túlszabályozottsággal, amelyek mintha nem a bizalom talajából nőttek volna ki. Megfontolandónak tartom, hogy összhangban az Országgyűlés növekvő szerepével, a készülő új Alkotmány elfogadása után egységes törvénybe kell foglalni az állam és az egyházak viszonyát, amelyet mindezideig alacsonyabb szintű jogszabályok foglalnak keretbe, holott itt éppen az egész népet érintő ügyeinkről, a társadalmi rendszerünk zavartalan működésének, a társadalmi közmegegyezés érvényesülésének alapvető feltételéről van szó. Azt hiszem, az állam és az egyházak között kialakult bizalom szintje és intenzitása éppen bennünket kötelez ennek kezdeményezésére és megtételére, amely természetesen nemcsak gesztusértékű. Ügy érzem, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének átfogó értékelésével összhangban vannak az általam előadottak. A magam részéről elfogadom a beszámolót. Ugyanakkor még egyszer kérem a Tisztelt Házat, hogy értsen egyet azzal a javaslatommal, miszerint ez az új jogalkotási munka minél előbb elkezdődjék. Ezzel méltóképpen adóznánk az előttünk járók erőfeszítéseinek, és eleget tennénk a jövő követelményének, amely a felek érdekeinek kölcsönös elismerésén alapuló együttműködést, a megújuló állami egyházpolitika útját egyengetné. Hiszen egyazon hazának vagyunk állampolgárai, a régi szóhasználattal élve hadd mondjam: hívők és nem hívők — de