Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.
Ülésnapok - 1985-22
1743 Az Országgyűlés 22. ülése, 1987. december 17-én, csütörtökön 1744 annak vállalásáról esik szó, együttműködésről olyan területen, ahol a határok elmosódnak, mihelyt kinyúlnak egymás felé a kezek és vállalják egymást. Rend az, amelyre visszatekint a beszámoló. Évtizedek alatt kialakított rendre, amelyben a jóakarat megtalálta kinek-kinek a helyét. Ez a rend stabilizáló tényező a társadalomban. így is tekintünk reá. Ezért is ragaszkodtunk mindig hozzá. Helye van a templomnak, helye van a gyárnak, helye van az irodának, helye a földnek, helye minden embernek. Koordináló szerepe révén az Egyházügyi Hivatal segít megtalálni ezt a helyet, hozzáilleszkedni s egyúttal szolgálatunkat is ezzel teszi hatékonnyá, elfogadottá. Mint a katolikus egyház papja, természetes, hogy Lékai bíborosra emlékezem, aki nem is olyan kis lépésekkel járta ennek a rendnek az útját, s akinek nevét éppúgy megtanulta tíz év alatt a magyar társadalom, mint egyházunk és államunk többi vezetőjéét. Az az új tér Békásmegyeren egy közös műnek állít emléket, amelyben a jóakaratú ember egymásért felelősséget vállaló tevékenysége és a jövőbe tekintő vállalása, a kis lépések olyan fontos politikája ölt testet, valóban testet egy templomban, amelynek alapjait ő rakta le, s amelyhez építeni telket, földet a főváros adott. Tisztelt Országgyűlés! Úgy érezzük, hogy mindazok, akik először 1950-ben megalkották az egyház és állam közötti megállapodást, majd 1964-ben aláírták — Casaroli bíborosra gondolok és államunk vezetőire — előre tekintettek és vállalták a jövőt, a fejlődést vállalták. Kezdetnek tekintették, ahonnét el lehet indulni, első lépésnek, amelyet a folytatás követ. Bíztak ebben a folytatásban. Éppúgy, mint ahogy építő szándékkal néznek a folytatásra azok, akik az ő nyomukba lépnek, Paskai László prímás érsek vezette érseki karunk éppúgy, mint egyházunk papjai és a közösség javán munkálkodó hívei. Rend, tisztelet, fejlődés. Ezekre az alapokra épül és nagyszerű gyümölcsöket terem az az együttműködés, amelyet az ember jó szívvel vállal. Nem is olyan régen az esztergomi főszékesegyház felújított kincstárát adták át a nyilvánosságnak. Eljött ország-vÜág erre az ünnepségre. Szólt itt Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára, aki közkincsnek nevezte ezt a csodálatos együttest, kelyhek, kincsek, az egyház dolgai, mégis öntudatunkhoz, megtartó erőhöz, magyarságunk gyökereihez tartozóknak vallotta őket s fogadta el és ajánlotta mindenki figyelmébe. Valóban így van. Ezek nélkül a gyökerek nélkül nem tudunk jövőt építeni, amit pedig elvár tőlünk a felnövekvő nemzedék. Az Állami Egyházügyi Hivatal nemcsak a katolikus egyházzal foglalkozik — mint az előttem szólók is ezt kinyüvánították —, hanem minden Magyarországon élő egyház, vallás, felekezet dolgát felkarolja és koordinálja. És ezt olyan szerencsésen teszi, mint a történelemben még soha máskor. Egymásra találnak az egyházak a mi időnkben. Mégpedig nem csak úgy gyalogosan, közös úton egymás mellett haladva, hanem egymás kezét fogva és együttmunkálkodva. Alig egy hete a Magyar Katolikus Püspöki Kar vezetői elmentek a Ráday Kollégiumba, hogy ott a református, protestáns és ortodox egyházak vezetőivel a közös út munkálásán fáradozzanak. Megállapították, hogy ez a közös út társadalmunk építésében, népünk jólétének közös szolgálatában köt össze minket, és abban a békességben, amely nélkülünk nem lenne ép és egész. Ökumene — így hívjuk, egymáshoz ragaszkodó testvéri érzéseket jelent mindez olyan gondolatokat, amelyek békességet eredményeznek. Ebben a hazában, ennek a békének a gyümölcseit élvezzük. Közös szó a béke. összekapcsol. A katolikus békemozgalom harminchét éve és a néhány évvel ezelőtt alakult egyházközi békemozgalom tevékenysége tanúság arra, hogy együttmunkálkodva lehet az egyszer vállalt, kimondott igazságot nap mint nap egyre tovább építeni. Szükség is van arra, hogy újra meg újra reátekintsünk, s tegyünk érte valamit, ha előbbre akarunk jutni benne. A békesség áldás. De csak annak, aki megdolgozik érte. Így értjük, hogy az emberi munkálkodásra onnét felülről jön az igen az életünkre. Az ünnepek előtt ajándékokat készít az ember. Karácsonyi ajándékként kapta meg a világ, így ismerjük már a leszerelésről szóló egyezményt. Kevesebb lesz a fenyegető rakéta egünkön és több a bizalom az emberszívekben. Az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének beszámolója nem szólt rakétákról, de szólt békességről, amelyhez szeretnénk mi is a magunk módján hozzájárulni. Nemcsak múltat idézve, hanem újévi jókívánságként minden jóakaratú embernek szép reménységet nyújtva. Szívvel-lélekkel vállalkozunk erre. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Szentágothai János képviselőtársunk következik. SZENTÁGOTHAI JÁNOS: Tisztelt Ház! Bizonyara kissé furcsának, sőt egyesek számára bizarrnak tűnhet, hogy a tudomány szerény munkása, sőt sajnos speciális pillanatnyi körülményei miatt az áltudományok és irracionalista csodavárás elleni küzdelem mindinkább szélmalomharccá váló erőfeszítés Don Quijote-i alakja kér szót ebben a kérdésben. Pedig ez eléggé logikus, hiszen miniszterelnökünk expozéjában felolvasott valóban szívhez szóló nyugdíjas levél szerint bajaink jelentős része a fejünkben van, és ez kissé a szakmámhoz közeledik. Erről beszéltem — ugyancsak eléggé hajánál odaráncigálva — az adóval kapcsolatban az őszi ülésszakon, megint csak a fejünkben lévő hibákról. Túlzás lenne persze — erős túlzás — a társadalmunkban jelentkező eszmei zűrzavarról beszélni, de etikai és bizalmi válságtól már komolyan lehet tartanunk. Nem megnyugtató érzékelni, hogy évszázados etikai értékek Berzsenyi Dániel szavaival élve, „így minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvesz ..." idestova nem tartoznak az emberi magatartás magától értetődő normái közé; hogy lassan másként gondolko-