Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-22

1743 Az Országgyűlés 22. ülése, 1987. december 17-én, csütörtökön 1744 annak vállalásáról esik szó, együttműködésről olyan területen, ahol a határok elmosódnak, mihelyt ki­nyúlnak egymás felé a kezek és vállalják egymást. Rend az, amelyre visszatekint a beszámoló. Évtize­dek alatt kialakított rendre, amelyben a jóakarat megtalálta kinek-kinek a helyét. Ez a rend stabilizáló tényező a társadalomban. így is tekintünk reá. Ezért is ragaszkodtunk min­dig hozzá. Helye van a templomnak, helye van a gyárnak, helye van az irodának, helye a földnek, helye minden embernek. Koordináló szerepe révén az Egyházügyi Hivatal segít megtalálni ezt a helyet, hozzáilleszkedni s egyúttal szolgálatunkat is ezzel teszi hatékonnyá, elfogadottá. Mint a katolikus egyház papja, természetes, hogy Lékai bíborosra emlékezem, aki nem is olyan kis lépésekkel járta ennek a rendnek az útját, s akinek nevét éppúgy megtanulta tíz év alatt a magyar társa­dalom, mint egyházunk és államunk többi vezetőjéét. Az az új tér Békásmegyeren egy közös műnek állít emléket, amelyben a jóakaratú ember egymásért felelősséget vállaló tevékenysége és a jövőbe tekintő vállalása, a kis lépések olyan fontos politikája ölt testet, valóban testet egy templomban, amelynek alapjait ő rakta le, s amelyhez építeni telket, földet a főváros adott. Tisztelt Országgyűlés! Úgy érezzük, hogy mind­azok, akik először 1950-ben megalkották az egyház és állam közötti megállapodást, majd 1964-ben alá­írták — Casaroli bíborosra gondolok és államunk ve­zetőire — előre tekintettek és vállalták a jövőt, a fej­lődést vállalták. Kezdetnek tekintették, ahonnét el lehet indulni, első lépésnek, amelyet a folytatás kö­vet. Bíztak ebben a folytatásban. Éppúgy, mint ahogy építő szándékkal néznek a folytatásra azok, akik az ő nyomukba lépnek, Paskai László prímás érsek ve­zette érseki karunk éppúgy, mint egyházunk papjai és a közösség javán munkálkodó hívei. Rend, tisztelet, fejlődés. Ezekre az alapokra épül és nagyszerű gyümölcsöket terem az az együttmű­ködés, amelyet az ember jó szívvel vállal. Nem is olyan régen az esztergomi főszékesegy­ház felújított kincstárát adták át a nyilvánosságnak. Eljött ország-vÜág erre az ünnepségre. Szólt itt Pozs­gay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára, aki köz­kincsnek nevezte ezt a csodálatos együttest, kely­hek, kincsek, az egyház dolgai, mégis öntudatunk­hoz, megtartó erőhöz, magyarságunk gyökereihez tartozóknak vallotta őket s fogadta el és ajánlotta mindenki figyelmébe. Valóban így van. Ezek nélkül a gyökerek nélkül nem tudunk jövőt építeni, amit pedig elvár tőlünk a felnövekvő nemzedék. Az Állami Egyházügyi Hivatal nemcsak a kato­likus egyházzal foglalkozik — mint az előttem szó­lók is ezt kinyüvánították —, hanem minden Ma­gyarországon élő egyház, vallás, felekezet dolgát fel­karolja és koordinálja. És ezt olyan szerencsésen te­szi, mint a történelemben még soha máskor. Egy­másra találnak az egyházak a mi időnkben. Mégpedig nem csak úgy gyalogosan, közös úton egymás mellett haladva, hanem egymás kezét fogva és együttmun­kálkodva. Alig egy hete a Magyar Katolikus Püspöki Kar vezetői elmentek a Ráday Kollégiumba, hogy ott a református, protestáns és ortodox egyházak veze­tőivel a közös út munkálásán fáradozzanak. Megál­lapították, hogy ez a közös út társadalmunk építé­sében, népünk jólétének közös szolgálatában köt össze minket, és abban a békességben, amely nélkü­lünk nem lenne ép és egész. Ökumene — így hívjuk, egymáshoz ragaszkodó testvéri érzéseket jelent mindez olyan gondolatokat, amelyek békességet eredményeznek. Ebben a hazában, ennek a békének a gyümöl­cseit élvezzük. Közös szó a béke. összekapcsol. A katolikus békemozgalom harminchét éve és a né­hány évvel ezelőtt alakult egyházközi békemozga­lom tevékenysége tanúság arra, hogy együttmun­kálkodva lehet az egyszer vállalt, kimondott igazsá­got nap mint nap egyre tovább építeni. Szükség is van arra, hogy újra meg újra reátekintsünk, s tegyünk érte valamit, ha előbbre akarunk jutni benne. A békesség áldás. De csak annak, aki megdol­gozik érte. Így értjük, hogy az emberi munkálkodás­ra onnét felülről jön az igen az életünkre. Az ünne­pek előtt ajándékokat készít az ember. Karácsonyi ajándékként kapta meg a világ, így ismerjük már a leszerelésről szóló egyezményt. Kevesebb lesz a fe­nyegető rakéta egünkön és több a bizalom az ember­szívekben. Az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének beszá­molója nem szólt rakétákról, de szólt békességről, amelyhez szeretnénk mi is a magunk módján hozzá­járulni. Nemcsak múltat idézve, hanem újévi jókí­vánságként minden jóakaratú embernek szép remény­séget nyújtva. Szívvel-lélekkel vállalkozunk erre. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Szentágothai János képviselőtársunk következik. SZENTÁGOTHAI JÁNOS: Tisztelt Ház! Bizo­nyara kissé furcsának, sőt egyesek számára bizarrnak tűnhet, hogy a tudomány szerény munkása, sőt sajnos speciális pillanatnyi körülményei miatt az ál­tudományok és irracionalista csodavárás elleni küz­delem mindinkább szélmalomharccá váló erőfeszí­tés Don Quijote-i alakja kér szót ebben a kérdésben. Pedig ez eléggé logikus, hiszen miniszterelnökünk expozéjában felolvasott valóban szívhez szóló nyug­díjas levél szerint bajaink jelentős része a fejünkben van, és ez kissé a szakmámhoz közeledik. Erről be­széltem — ugyancsak eléggé hajánál odaráncigálva — az adóval kapcsolatban az őszi ülésszakon, megint csak a fejünkben lévő hibákról. Túlzás lenne persze — erős túlzás — a társadalmunkban jelentkező eszmei zűrzavarról beszélni, de etikai és bizalmi válságtól már komolyan lehet tartanunk. Nem megnyugtató érzékelni, hogy évszázados etikai értékek Berzsenyi Dániel szavaival élve, „így minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvesz ..." idesto­va nem tartoznak az emberi magatartás magától ér­tetődő normái közé; hogy lassan másként gondolko-

Next

/
Thumbnails
Contents