Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-22

1745 Az Országgyűlés 22. ülése, 1987. december 17-én, csütörtökön 1746 dónak kell lennie annak, aki nem tekinti bocsánatos bűnnek — amerikaiasan, bár ők is spanyolból köl­csönözték, peccadillonak, kis bűnöcskének —, hogy valaki a szociálisan megengedhető, sőt a kívánatos mértékű szélső minimumon túl fogyaszt alkoholt, vagy a családi élet tisztaságát nem tartja legfőbb társadalmi értéknek. Nem vagyok én prűd és még kevésbé szenteskedő, de ami nálunk gyakorlattá vá­lik, az mégsem fogadható el. Más dolgokat is sorol­hatnék. Ebben az összefüggésben különösen nagyra kell értékelnünk az állam és az egyházak közötti vi­szony normalizálását és az erre irányuló egyházpoli­tika hosszú perspektívában való tervbe vételét és elő­revetítését. Ez kétségtelenül nagy eredmény és úgy értékelem, hogy ez perspektivikusan a beszámoló­ban is szerepelt és itt további fejlődés is benne van. Erre szükség van. A marxisták és a keresztények közötti dialógus — amellyel összefüggésben egy pillanatra vissza szeretnék emlékezni idő előtt elhunyt kedves bará­tomra, Lukács Józsefre — is azt mutatta, hogy az eti­kai kérdések azok, amelyekben legjobban egyet lehet értenie a két oldalnak. Hiszen egész civilizációnk eti­kai kódját közel 4 ezer évvel ezelőtt a mózesi tíz­parancsolat fogalmazta meg legvilágosabban máig is tartó érvénnyel. Ezért keÜ értékelnünk azt a társadalmi erőtarta­lékot, ami az egyházak és népünk ezekhez többé­kevésbé még kötődő nagyobb részében megvan. Ezek spontán kezdeményezései elérnek oda, ahová a hivatalos szervek sokszor nem, vagy nem könnyen érnek el. Minden esetre ha együttműködnek, akkor többet érhetnek el. Gondolok itt természetesen ifjú­ságunk veszélyeztetett, a társadalom perifériájára szoruló rétegére, alkoholizáló, kábítószerrel kísérle­tező, cél nélkül sodródókra, potencionális bűnözők­re, a hibájukon kívül egyedül maradókra, saját ma­gukat ellátni nem tudókra. A bármennyire is tovább­fejleszthető és tovább fejlesztendő hivatalos állami vagy tanácsi szociális gondoskodás nem tud megfe­lelni azoknak az igényeknek, amelyek a közeljövőben itt jelentkezni fognak. Itt tehát valós együttműködésről van szó. Ez szükséges, mint ahogy ezt egyik-másik hozzászóló is említette. Én az állam és az egyházak közötti szövet­ségesi viszony létrejöttét szeretném mindinkább látni. Ez implicite valamennyire benne van a beszá­molóban, de szerettem volna ezt explicite is meg­fogalmazni. Ne tessék megijedni, mi sem áll távolabb tőlem, mint az ideológiák összekeverése. Ez seme­lyiknek se használ és egyik félnek sincs erre szüksége. Amire szükség van, az a dialógus, az egymás iránti tisztelet, a tolerancia szellemében ahogy nemcsak hazai, hanem nemzetközi viszonylatban is sikerült ezt az utóbbi időben felfejlesztenünk. Ha pedig valaki attól tartana, hogy egy ilyen konkrét, konstruktív célokban való együttműködés az ellenzéki erők kristályosodási pontjául — persze mindennel vissza lehet élni — szolgálhatna, akkor megnyugtatásul kérném csak arra gondolni, hogy a mai ellenzék, mindaz, amit „lágyabb ellenzéknek", vagy „keményebb magvának" szoktak mondani, az döntő módon nem az egyházakból és nem is a hívek közül kerül ki. Ha valami akkor a statisztika talán inkább ennek ellenkezőjét bizonyíthatná: bár én nem akarok e körül polémiát provokálni. Én mindeneset­re a leghatározottabban ellene vagyok és elítélem, hogyha valaki az ifjúságot az alapvető állami kötele­zettségeivel ellentétes irányba akarja befolyásolni. Persze az egyházakban és a hívekben rejtőző ér­tékes társadalmi erő spontán kibontakozásához az is kívánatos, hogy a demokrácia mindenütt megerő­södjön. Nem lenne baj, ha az országos közéletben erőteljesen bontakozó demokratikus mechanizmusok az egyházakban és sajtójukon belül is fejlődnének, mert van azért itt-ott még némi régi rossz beidegző­dés. Talán nem kell mindjárt égszakadást, földindu­lást kiáltani, ha valaki nem egészen ortodoxán kép­visel valami „hivatalos" álláspontot:kivéve azt, amire az előbb utaltam. Szerettem volna még a demográfiáról beszélni, de attól félek, hogy e tekintetben a társadalomnak még a vallásosabb szegmentumai részéről sem tudok túl sokat ígérni, mert úgy látszik, hogy a saját hit­elveiket sem túlságosan fogadják el az úgynevezett „hívek". Demográfiai helyzetünk lassan aggasztóvá kezd válni — nem az a minicsúcs, ami pillanatnyüag nehézségeket okoz. Végül engedjék meg, hogy két konkrétumra utal­jak. A bérek bruttósítása - ha az alkalmazottakra egyébként érvényes kedvezményeket az egyházi al­kalmazottakra nem terjesztik ki, akkor sok helyen aránytalanul nagy nehézségek keletkezhetnek. Én úgy véltem — vagy félrehallottam volna (?) —, hogy az államtitkári expozéban erre bizonyos célzás tör­tént — no nem erre a konkrét esetre, hanem az ál­lamsegély kérdéséé. Azt hiszem, hogy ez főleg az egy­házi szeretetintézményekre hatna ki és ezeknek a ter­hei — mert ezeket valakinek el kell vállalni — akkor megint az amúgyis túlterhelt egyéb szociális intéz­ményekre hárul át, nem is szólva arról — s ezt azt hi­szem azok, akik egy kicsit is értenek a dolog pénz­ügyi vonatkozásához, azoknak nem kell hosszasab­ban magyaráznom —, hogy ez pénzügyi szempontból is, igen rossz politika lenne. Tehát ezt mindenképpen meg kellene akadályozni. Ez irányban az egyházak tudomásom szerint az illetékeseknél folyamodással is éltek. A másik ügy valamivel speciálisabb, tudniillik az evangélikus egyház valamikori nagyhírű fasori iskolájának újra való létrehozása. Ezt valahogy a nemzetközi közvélemény is várja tőlünk. Ez az iskola legendássá vált a benne nevelődött számos Nobel-díjas és egyéb világhírű tudós révén. Azt hi­szem, hogy nem vádolhatnak elfogultsággal, mert én nem ebbe az iskolába jártam, és attól félek, hogy még a legendás tanári kar sem tudott volna belőlem annak idején sokat kicsiholni. Indirekt módon a kö­zépiskolai oktatás és maga az épület szóba került a mai ülésen, vagy a tegnapi ülésszakban, és ebből arra lehet következtetni, hogy a körülmények nyomása

Next

/
Thumbnails
Contents