Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-22

1741 Az Országgyűlés 22. ülése, 1987. december 17-én, csütörtökön 1742 hogy cselekvésre és valami hasznosulásra is irányul ma már a vita. Valamilyen olyan közös cselekvési lehetőségkeresésre, amely minden félnek jó, aki a dialógusban részt vesz. Nemzeti keretek között ez már magasabb színvonalú, nemzetközi keretek között ezt még nem értük el teljesen. Ezek a források, amelyek közös cselekvésre serkenthetnek: az ideológiai türelem, a politikai együttműködés a kijelölt célok érdekében, az erkölcsök megbecsülése és az emberi értékek gazdagítására való törekvés. Készülve erre a felszólalásra, én is elindultam idézet után. Ebben a témában Széchenyivel nem tudtam találkozni. Másokat meg nem akartam idézni. Saját fonásaink meg ismertek. Ezért hadd mondjak el egy történetet és egy levelet. A történet: 1978 májusában Atlantában, az Egyesült Államokban történt, amikor elmentem a Martin Luther King Centert meglátogatni. Ütközben figyelmeztettek, hogy találkozni fogok senior, tehát az idősebb Martin Luther Kinggel, aki magyarországi és csehszlovákiai látogatásra készül, de fél, hogy valami rossz fog történni vele. Nyugtassam meg. Akartam mondani, hogy ehhez egy egész ország kevés, hogy valakit, ha ez a meggyőződése, most meg tudjon nyugtatni. Amikor találkoztunk abban a templomban, ahonnan fiát utolsó útjára elindították, és ahol feleségét szintén fegyverrel agyonlőtték — ez is lehet a demokráciának egy eszköze —, az első kérdése az volt, hogy elmehetnék-e nyugodtan hozzátok, meg Csehszlovákiába. Hirtelen azt mondtam: szavamat adom önnek, hogy semmi bántódása nem lesz. Érdekes módon ez nyugtatta meg. Valami erős hit, bizalom volt benne az ember iránt. S azután, amikor a látogatás végén egy kis uzsonnára hívott meg, azt kérdezte: kérhetem-e az úr áldását az étkezésre? Mondtam, hogy nyugodtan. Kérte, és azután azt mondta: nem lesz ebből bajod? Elnézést a személyes vonásért, de erre a következő példát mondtam. 1976 őszén az én szüleim egymás után, egy hónapos különbséggel távoztak el az életből. Előbb az édesapám, aki utoljára templomban az esküvőjén volt. őt társadalmi temetéssel temettük el. Azután az édesanyám, aki vallásos volt, egyházi, hívő ember. őt egyházi temetéssel kísértük el. Hétezer ember figyelte, hogyan fognak viselkedni a gyerekek. És a hétezer ember megnyugodott, mert amilyen az életútja valakinek, annak megfelelően kell megadni a végtisztességet. És utána majd oszthat az élet, hogy bekövetkezik-e, amiben az egyik hitt, vagy nem, mint ahogy a másik tudta, hogy nem. Azt mondja erre a kisöreg: többet kellene tudnunk egymásról, jobban kellene bízni egymásban. Én ezt felfoghatom nemzetközi értékű megjegyzésnek. Hadd mondjam a tisztelt Háznak, hogy többet kellene tudnunk egymásról és akkor jobban bízunk egymásban. Mert bizalom nélkül közös cselekvés nincs. Ígértem egy levelet is. Az ideológiai kérdésekkel foglalkozó központi bizottsági ülésünk után kaptam jónéhány levelet, ilyet is, olyat is, ahogy ez lenni szokott. Az egyik levélíró megírta élete hercehurcáit az ideológiával összefüggésben. 1961-ben szövetkezeti község lett a község, őrá bízták az első közgyűlés megszervezését, amelyre meghívta az esperest is. Ezt még valahogy lenyelték, csak ahogy vezette a közgyűlést és amikor a legnagyobb volt a ricsaj, szót adott az esperesnek. Néma csend lett. Meghallgatták az esperest, aki történetesen az egység kovácsolásához járult hozzá. De esperes volt. Nehezen bocsátotta meg neki a felsőbbség — azt írja, ez volt az első komoly találkozásom az ideológiával. A második fokozat akkor következett be, amikor leánya, akit a nagymama nevelt — az a nagymama, aki 16 gyermeket szült és nevelt fel, aki szülő- és családszeretetre nevelte a kislányt is, azt, aki gyermekkorától részt vett KISZ táborban, sőt KISZ titkár is volt — a mezőgazdasági technikumban, megismerkedett egy teológussal. Azután volt perpatvar az édesanyával, tehát a nagymamával, azután megint a felsőbbséggel. A felsőbbségnek azt válaszolta, hogy őt nem érdekli a véleményük, mert „a leányom ahhoz menjen férjhez, akit szeret, ha az tisztességes magyar ember." Megint elkezdődött az ideológia az életemben — írja. S végül „leányom és a férje becsületes, jó magyar állampolgárok, s ha nem is párttagok, örülnek annak, hogy a papa kommunista. Arra kért a pap vejem, hogy „Apuka, azért, mert nyugdíjas tetszik lenni, csak tessék eljárni a pártba". Tehát a fiatal életem az ideológiai rendezgetéssel telt el, nem kis energiát használva fel erre." Ez a levél hol sarkos, hol túlzó, hol torzít, hol szubjektív értékeket fejt ki, de mégis azt jelzi, hogy elveinket elég világosan meg tudjuk fogalmazni, de a gyakorlatban együtt élni az sok súrlódással, kínlódással jár. Ezekben a súrlódásokban, kínlódásokban, konkrét példákban kell, hogy elveikben hűek legyünk, de a gyakorlatban úgy járjunk el, hogy mindenki, aki becsületes, jól érezze magát ebben az országban, akár így, akár úgy fejti ki meggyőződését. Azt mondtam, hogy a Szabolcs-Szatmár megyei 6. számú választókerület képviselőjeként is szólok, de hadd mondjam azt is, hogy a jelenlegi tisztségemből eredően pártunk meggyőződését fejezem ki, hogy az a politika, ami az állam és az egyház kapcsolatában eddig megalapozódott, a továbbiakban csak szélesedhet és gazdagodhat, és ez javára válik a szocialista Magyarország felépítésének, hozzájárul népünk lelki egyensúlyának alakításához a nehéz időszakban. Köszönöm a figyelmet. (Nagy taps.) ELNÖK: Bíró Imre képviselőtársunk felszólalása következik. BÍRÓ IMRE: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének beszámolóját valóban országos figyelem kíséri, nemcsak a parlament széksoraiban, s nem is csupán az egyháziak, hanem hazánk minden állampolgára érdeklődéssel tekint a beszámolóra, mert a társadalmi közmegegyezés olyan fontos részéről szól, mint az állam és az egyház kapcsolata, egyházpolitika. A szó klasszikus értelmében a közösség dolgairól,