Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-22

1737 Az Országgyűlés 22. ülése, 1987. december 17-én, csütörtökön 1738 lom nélkül, magabiztosság nélkül, tehát valamiben való hit nélkül nehéz élni. Én nem irigylem a cinikus embereket. Bár mindig, minden pillanatban megfelelő választ tudnak adni, sőt humoros választ, jópofa választ. Természetesen az ország színe előtt, az Országgyűlésben nekünk komolyabb, tartalmasabb válaszokra van szükségünk. S ehhez szükséges a meggyőződés is, a bizalom, a bizalom és egy sajátos hit is. E bevezető után magam is köszönetet fejezek ki az Állami Egyházügyi Hivatal elnökével egyetértésben azért, hogy üyen nehéz, fontos kérdéseket tárgyaló időszakban is alkalmat és lehetőséget talál az Országgyűlés arra, hogy ezt a nagyon fontos kérdést megtárgyalja. Mindnyájan tudjuk, hogy számol az ország, költségvetést készít minden család, minden közösség, minden intézmény, minden munkahely. És számolják a nadrágszíjon keletkezett újabb lyukakat is. Ez ilyenkor nehéz helyzet ahhoz, hogy olyan fontos kérdéssel is foglalkozzon, mint amiért lelkesedtek jogásztársaink, hogy ennek az időszaknak az egyik legfontosabb törvényét hoztuk meg az Alkotmány kiegészítésével. Engedjék meg, hogy lelkesedjek én is azért, hogy egy mindnyájunkat érintő, de nem feltétlenül mindennap foglalkoztató témáról is véleményt cserélünk. Az elnök elvtárs beszámolójával egyetértek. Elsősorban azért, mert olyan témát ismertetett és vezetett elő magas színvonalon, amely sikerre éhes időszakunkban — mondjuk meg — kicsit bizsergeti a lelkünket, mert eredményes, jó politikát jellemző témáról van szó. Eredményes, sikeres évekről adhatott számot, különösen ha egész történelmünket figyelembe vesszük. Másrészt jó példákat hozhatott arra, hogy lehetséges a társadalmi összefogás, a politikai türelem, és különféle erők és intézmények összefogása, ha jó a cél, és ha megfelelő a politika. Mi az elmúlt 30 évben felismertük és megfogalmaztuk, hogy társadalmunk pluralista az ideológiák szempontjából. Megfogalmaztuk azt is, hogy érdektagolt társadalomban élünk, különböző érdekek mozgatják az egyes közösségeket, az egész társadalmat. Ezért nagyon fontos, tudnunk azon a példán, amit az állam és az egyház együttműködése jelent és jellemez, hogy mégis lehetséges, vagy éppen ezért lehetséges a politikai megértés, a gyakorlati összefogás, ha a jelen alakítása és a jövő biztosításának felelőssége vezet mindnyájunkat. Az elnök elvtárs beszámolóját azért tartom különösen értékesnek, mert méltó volt ahhoz a gyakorlathoz, ami 30 éve jellemzi — bár a megelőző tíz év tapasztalataival együtt jellemzi — az állam és az egyház együttműködését. Olyan alapelvekre épül ez a 30 év, mint a kölcsönös tisztelet, a megoldásra érett kérdések bölcs kezelése, a nehézségek számontartása és a tennivalók programba fogalmazása. Ezért elfogadásra ajánlom, hogy most már az Országgyűlés által is megerősítve folytathassuk ezt a politikát, az állam és az egyház együttműködését. Mi kommunisták úgy értékeljük, hogy ez a politika megfelel a Magyar Szocialista Munkáspárt általános és konkrét szövetségi politikájának. A XIII. kongresszus határozatából két mondatot idéznék: „Népünk javát szolgálja, hogy az állam és az egyházak viszonya rendezett. Az együttműködés a haza sorsáért érzett felelősségre épül." Azt hiszem, ez mindent, és minden lényegest tartalmaz. De azért szólni kell arról, hogyan tekintünk mi, mint párt erre az egész témára. Az állam számára az állam és az egyházak kapcsolata két fő kérdést és annak megoldását írja elő, tartalmazza. Az egyik: intézmények közötti kapcsolatokat kell intézményesen biztosítani. Erre létrejöttek a megfelelő megállapodások, egyezmények, a hivatal elnöke erre hivatkozott, és biztosítja az alkotmány is. A másik: az állampolgár szempontjából fontos, hogy a vallását szabadon gyakorolhatja-e. Erre is megvn az alkotmányban és más törvényeinkben biztosított jog. A hivatal feladata, hogy ezeket figyelembe vegye. De a párt oldaláról ez az egész téma politikai és ideológiai. Nem közömbös, hogy tudjuk-e jól értelmezni és jól kezelni mind a politikai, mind az ideológiai oldalát. A politika oldaláról az a mércénk, hogy ki mit tesz a társadalmi haladásért és hogyan vesz részt a szocialista társadalom építésében. Milyen a viszonya a törvényeinkhez. Az ideológiai oldaláról viszont már a különbözőség mértéke, módja és a különbözőség kezelése a kérdés. És ez sem közömbös abból a szempontból, hogyan érvényesülnek a politikai követelmények. E két szempontból mérlegelve azt mondhatom: a politikai megközelítés alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy egész népünk boldogulásának érdekében a nemzet egységét építő szövetség jött létre az állam és az egyház között, ezt pártunk támogatja, s ha hozzáfér, erősíti. Világnézeti, ideológiai szempontból azt mondom, hogy változatlanul eltérő eszmei forrásokból táplálkozunk, ezek megléte vagy ennek biztonsága vagy bizonyossága nem rontja el annak lehetőségét, hogy együtt és párbeszédben oldjuk meg közös dolgainkat, figyelembe véve azt is, hogy az út vége után következő időszakról megint csak lényegesen eltér az álláspontunk és a véleményünk. Azért kell ezt hangsúlyozni, mert csak egyenjogú, valóságos partnerek együttműködésére épülhet a politikai egység, amely számon tartja, tudomásul veszi az ideológiai különbözőségeket is. A lényeges kiindulópontunk — úgy ítélem meg — az, hogy a marxisták humanizmusa nem negatív, hanem pozitív tételekből indul ki. Nem tagad, hanem megfelelő eszményeket állít az egyes ember, a kollektíva, a társadalom egésze elé. Éppen ezért nem politikai eszközökkel kell meggyőznünk vagy legyőznünk ideológiai partnereinket, hanem olyan válaszokat kell adni korunk kérdéseire, amelyek minden állampolgárt, hívőt és nem vallásost, meggyőznek arról, hogy válaszaink helyesek és ennek érdekében cselekedni kell, és eset-