Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-22

1669 Az Országgyűlés 22. ülése, 1987. december 17-én, csütörtökön 1670 helyett az 500 forinttal való emelést teszi szükségessé a gyermekek 3 éves koráig. Ezt azért tartom szükségesnek, mert a család létszámának növekedésével a kiadások is nőnek, s ez az első időszakban nagyobb anyagi terheket tesz a családok vállára. A tanácsok támogatásának csökkentése komoly gondot fog okozni a tanácsok működésében. A tanácsi dolgozókra nagy felelősség hárul abból a szempontból, hogy a rendelkezésre álló pénzalapokkal megfelelően gazdálkodjanak. Fel kell mérni a beruházásoknál a kivitelezési költségek ésszerű csökkentésének lehetőségét. A versenytárgyalási rendszeren keresztül a legjobb ajánlattal élő kivitelezőket kell megbízni, nem elzárkózva a kisvállalkozások foglalkoztatásától sem. Szükség lenne kialakítani a tanácsok műszaki osztályán dolgozók érdekeltségét abban, hogy a beruházások határidejét és összegét csökkentsék. Meggyőződésem, hogy sok pénzt lehetne így megtakarítani. Az oktatás terén a szakmunkás-képzés helyzetével kapcsolatban szeretném az észrevételeimet elmondani. Szakmámnál fogva és beosztásom tapasztalatai szerint a gépi forgácsoló, esztergályos, marós, köszörűs, vagy lakatos szakmákban az oktatás színvonalának emelését jobban kellene a gyakorlati élet igényeihez közelíteni. E szakmákban is megjelentek a számjegyvezérlésű gépek, amelyek biztosítják a pontosabb és magasabb színvonalú alkatrészgyártást. Az iskolában a számjegyvezérlésű gépekről elméleti oktatást kapnak a tanulók, de a gyakorlati tudás megszerzésére tanműhelyekben nincs, vagy csak kevés helyen van lehetőség. Ez — sajnos — a tanműhelyek felszereltségének hiányából adódik. Szeretném a szakmunkásképzés területén dolgozó szakemberek figyelmét felhívni arra, hogy a lehetőségekhez képest minél előbb szükséges ellátni olyan oktató, számjegyvezérlésű gépekkel a tanműhelyeket, amelyekben a tanulók gyakorlati képzést kaphatnának. Tudom, hogy ehhez pénz kell. Ezért is említem meg e problémát a költségvetés tárgyalásánál. Sok szakember véleményét ismerve támogatom az oktatásra fordítandó összegek biztosítását. Az egészségügyi és szociális ellátásra betervezett pénzeket mindenképpen szükségesnek tartom. Ezt népünk egészségének megóvása és a betegek gyógyítása igényli. Szakemberek nálam jobban tudják bizonyítani, hogy erre milyen nagy szükség van. Költségvetésünknek a közvélemény részéről talán a legkevésbé ismert része a fegyveres erők és a honvédelem kiadásainak összege. Képviselői beszámolókban e témával kapcsolatban sok kérdés és kritikai észrevétel hangzott el. A kérdésekből és a kritikákból érződik, hogy az emberek ismerete kevés e terület gazdálkodásáról. Nem kapnak megfelelő felvilágosítást, ezért nem is lehet azon csodálkozni, ha kevésbé átgondoltan teszik kérdésessé a költségvetésből e területre szánt öszszegeket. Javaslom az illetékes miniszter elvtársaknak, hogy tegyenek többet annak érdekében, hogy a közvélemény tájékoztatása és felvilágosítása a kívánatos szintet elérje. Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! E néhány gondolat közreadásával szeretnék hozzájárulni az Országgyűlés munkájához. Az 1988. évi költségvetési tervezetet a módosító javaslatom figyelembevételével elfogadom. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Szeretném világossá tenni, hogy a felszólalásokra és az esetleges javaslatokra válaszbeszédében Medgyessy elvtárs fog majd felelni. Következő felszólalónk Szálai Istvánné elvtársnő Vas megyéből. SZALAI ISTVÁNNÉ: Tisztelt Országgyűlés! A szeptemberi ülésszak után környezetemben azt tapasztaltam, hogy a nyílt, őszinte szó, amely akkor e Házban elhangzott, növelte a bizakodást, javította a közhangulatot. Ahol csak megfordultam, mindenütt ezt és azt a fokozott érdeklődést tapasztaltam, hogy a döntéseket milyen hamar követik megfelelő intézkedések. Tudjuk, szeptember óta kevés idő telt el. Munkánkat még korai lenne értékelni. Azt is tapasztaltam, hogy a kormány tevékenysége felgyorsult, keresi az új módszereket. Mindez bennem reményeket ébreszt, de aggodalmaim sem múltak el. Mert miközben a dolgozók határozott intézkedéseket, cselekedeteket, egyértelmű állásfoglalásokat várnak az élet minden területén, addig tapasztalataik azt bizonyítják, hogy a változások egyáltalán nem olyan gyorsak és következetesek, mint amilyet helyzetünk alapján joggal elvárnának. Engedjenek meg nekem ezzel kapcsolatban egy szubjektív megjegyzést. Nálunk elég jelentős a könynyűipar és azon belül a nem rubel viszonylatú exporttermelés aránya. Ez a gyakorlati élet nyelvén azt jelenti, hogy számunkra a világszínvonal nem elvont fogalom, naponta meg kell küzdenünk a piac értékítéletével. Bár ez természetesen még nem általános, de sok kollektíva már versenyképes a legfejlettebb országok vásárlóinál is. Azok a munkások, akik keményen dolgoznak a világszínvonal eléréséért, a versenyben maradásért, terjes joggal elvárják, hogy a vállalatok és az ország bármilyen szintű vezetői is a világszínvonalat tekintsék saját munkájuk mércéjének. Ugyanezt gondolják más felelős posztokon állókról is. A dolgozóknak szükséges, hogy a napi kemény munkájuk után a televízió, a rádió, a sajtó tájékoztassa őket arról, hogy mi mindent kell vállalniuk a jövő érdekében, hogy miről kell lemondaniuk, hogy miért kell elfogadniuk remélhetőleg átmenetileg életszínvonaluk csökkenését. Természetesen erről is őszintén kell előttük szólni. De hogyan várható el, hogy mindezt mint elkerülhetetlent, úgy vegyék tudomásul, hogy közben megőrizzék a holnapi napra is tettrekészségüket, ha a hírek és a kommentárok tele vannak kishitűséggel, ha az értelmiség egyes csoportjai azt üzenik nekik, hogy nincs a magyarságnak közösen vállalható jövőképe. Ha nem vigyázunk, lassan több energiát fordítunk arra, hogy elfelejtessük mindazt, amiből millióknak lett emberibb élete ebben az ország-