Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-22

1655 Az Országgyűlés 22. ülése, 1987. december 17-én, csütörtökön 1656 (Elnök: Péter János - 9.04) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Ülésünket újból megnyitom. A tegnap megkezdett tárgysorozaton folytatjuk a tanácskozást azokkal a képviselőkkel, akik a tegnapi tervből átmaradtak a mai napra, és így a következő felszólalók lesznek. Polgári István Hajdú-Bihar megyei képviselő felszó­lalása következik. POLGÁRI ISTVÁN: Tisztelt Országgyűlés! Mikor a Népköztársaság 1988. évi költségvetését tanulmá­nyozni kezdtem, elevenen élt bennem az őszi ország­gyűlés hangulata. A bizakodás, az optimizmus és a lelkesedés, amellyel a kibontakozási programot támo­gattuk. Arra is gondoltam, hogy milyen nagy erőt és önbizalmat ad az, hogy az elmúlt három hónapban a választóimmal történt találkozások során egyszer sem hibáztattak azért, mert igennel szavaztam az adótör­vényre. Pedig ennek közvetlen hatása adófizetést és árnövekedést jelentett a számukra. A megértés, a böl­csesség és a bizalom jele ez, a megújhodást ígérő kor­mánypolitika igenlése. Van társadalmi akarat a kibon­takozásra és van áldozatvállalási hajlam. Természete­sen ehhez elvárások is párosulnak. Nem lehetetlen garanciát kérnek, csak határozott iránymutatást. Szí­vesen eveznek azért, hogy hajónk révbe érjen, csak legyen, aki biztos kézzel tartja a kormányt. Az 1988. évi költségvetés sok feszültséget hordoz magában. Az évek alatt felhalmozódott problémák egyre élesebben kerülnek a felszínre, és ezek enyhíté­sére szűk keret a mai költségvetés. Az egészségügy segítségért kiált, a kultúra beletörődéssel veszi tudo­másul, hogy rá sem jut több. Úthálózatunk végső küzdelmét vívja a növekvő for­galommal, és ha nem segítünk, a következő tél már a főutakon is az alapokat bontja. Az ipari kutatásfej­lesztésre annyi pénz sem jut, mint az idén. A költség­vetés belső szerkezetét és részleteit vizsgálva azt lát­tam, hogy ez bőven elég feladat a kormánynak, a jo­gos igények kielégítése és az érdekek egyeztetése annyi pénzt és energiát kíván, hogy további követel­mények támasztása nem reális, és nem az 1988-as költségvetéstől kell várni nagyléptékű, de kockázatos változtatásokat. Aztán bezártam az iratot, eltűntek a számoszlo­pok, és gondolataim is más irányba fordultak. Hány költségvetést akarok még áttanulmányozni, míg jön a gazdasági élénkülés? Hármat-négyet? Ha ez így van, akkor mindegyikben érzékelhető változásnak kell lennie. A költségvetés kifejezi a változtatás szándékát, de ott van sorai mögött a várakozó álláspont is. A társa­dalom és a gazdálkodók reagálására vár az új adótör­vények fogadtatása. Kétségtelen, hogy ezek olyan mértékű pénzügyi változtatások, melyek hatása előre nem felmérhető, tehát óvatosságra int. A túlzott óva­tosság azonban a kivárásra és a halogatásra épített évek eredménytelenségét idézi fel, ezért nem kívána­tos eleme a költségvetésnek. Nem tartom kellő mérté­kűnek a termékek ártámogatásának és a vállalatok költségvetési támogatásának a csökkentését. Az árak emelése után azt hittem, hogy a gazdakodók jelentős része nem igényel majd költségvetési segélyezést, és a kiadási rovat helyett a bevételi oldalon kell szerepel­tetni. Tudom, hogy az újraelosztás, a pénzeszközök átcsoportosítása az állami költségvetés természetes működési formája, önmagában a termelőszféra támo­gatása sem tekinthető károsnak, sőt ennek kedvező hatásai is vannak, ha a támogatások jövedelmezőbb termelési ágakba irányíttatnak. A baj az, hogy az utóbbi években állami támogatás alatt jobbára a veszteséges tevékenységek megsegítését kellett értenünk. A költségvetés ily módon nem a gaz­dasági élénkülést, hanem a veszteségek újratermelését finanszírozta. Csökkenteni kell a direkt költségvetési beavatkozásokat és előtérbe engedni a monetáris esz­közöket. A pénzügyi gazdasági folyamatok szabályo­zásában a hitel és a piaci önszabályozó mechanizmusa kell, hogy tág teret kapjon. Ehhez sok feltételt meg­teremtettünk, de működtetésük ellentmondásos. Pél­daként említem a felszámolási jogszabályt. Mindenki elismeri, hogy az egyik legerősebb eszköz a hatéko­nyabb gazdálkodás kikényszerítésére. A gyakorlatban mégsem képes áttömi a veszteségesen gazdálkodók fö­lötti védőburkot. Ennek a védelemnek a kiépítésére, tehát vállalati támogatásra fordítjuk az állami költség­vetés 13 százalékát. Hogy ez milyen sok, akkor érez­zük igazán, ha tudjuk, hogy felhalmozásra, nemzeti vagyonunk gyarapítására csak 11 százalék jut az 1988. évi költségvetésből. Van más gondom is a támogatásokkal. Szeretném elmondani annak ellenére, hogy tudom sokan a népi naivak közé sorolják azokat a képviselőket, akik azt hiszik, hogy rövid távon ki lehet venni a legkönnyeb­ben szerezhető pénzt annak a szférának a kezéből, amely a legjobb hatalmi kapcsolatokkal rendelkezik. Természetesen még sokáig fogják indokolni, hogy miért kell több tízmilliárd forintot a gazdaságba ára­moltatni úgy, hogy nincs mögötte termelés és árufe­dezet. Klasszikus értelemben ezt inflációnak nevezik. És kik viselik annak a következményeit? Azok a vá­lasztópolgárok, akik nem hibáztattak engem azért, mert megszavaztam az adótörvényt, de akik elvárják ennek fejében, hogy következetes és kemény lépések kövessék egymást a gazdasági és társadalmi folyamata­ink rendbetételére. A következetességet a terhek elosztásában is sze­retném kiemelni. Az 1987 negyedik negyedévi spon­tán áremelési és felvásárlási hullám úgy ment végbe, hogy nem vártuk, és hivatalaink alig tettek valamit ellene. Pedig ez tovább növelte az indokolatlan társa­dalmi különbségeket. Gondolom azok vásároltak fel nagy tételben, akik rendelkeztek tőkével és azoknak adják majd tovább, akiknek az olcsóbbra sem futotta. Nem sikerült csökkenteni az állami háttérintézmé­nyek költségvetését, pedig erre a népi ellenőrzési vizs­gálat is komoly lehetőségeket látott. Ugyanakkor a 3 rnillió magyar gyermek ellátásának költségei több milliárd forinttal nőnek, a gyermekru­hák árának emelése miatt. Az arányokon még kell ja­vítani. Ilyen gondolatok foglalkoztattak, amikor egé-

Next

/
Thumbnails
Contents