Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-20

1535 Az Országgyűlés 20, ülése, 1987. szeptember 19-én, szombaton 1536 törvényben szabályozandó adónem mellett a többi adójellegű elvonást alacsonyabb rendű jogszabály fogja szabályozni. A bizottsági ülésen én javasoltam, hogy a többi adónemet is törvényben kellene szabályozni és örülök, hogy a pénzügyminiszter elvtárs itt is megerősítette, most már konkrét évszámokat is megjelölve, hogy a kormánynak szándékában áll a legmagasabb szintű jogi szabályozás kezdeményezése, valószínűleg 1989—1990-ben. Én azonban nem a Parlament beavatkozásának vagy a kormányzati munka korlátozásának érdekében tettem javaslatomat, hanem azért, hogy a törvényszintű jogszabály nehezebb módosításával csökkenthessük a visszarendeződés veszélyét. Bár Medgyessy elvtárs expozéjában ígérte, hogy a visszarendeződést meg fogják akadályozni. Mégsem ártana, ha a kormánynak időben, az említettnél korábban állna rendelkezésre a törvény határozott támasza a kísérletek visszaverésére, mert ezek a próbálkozások éppen az időszak elején lesznek a legerőteljesebbek. Ennek egyik jellemző példája a naponta, számomra leginkább a rádióban hallható áremelések áradata. Ha ez így megy tovább, az év hátralévő részében, akkor a vállalatok jobb induló pozíciójuk érdekében előre kompenzálják a tervezett termelői árcsökkentést, amelynek beláthatatlan következményei lennének. Ebben az esetben már nem igaz a tervezett inflációs érték, felborul a reálbérek és a szociálpolitikai program egyensúlya. A legfőbb baj, hogy veszélybe kerül nemcsak az adóreform, de az egész kormányprogram végrehajtása is. Úgy tűnik, az augusztusban bevezetett bejelentési kötelezettség nem elegendő visszatartó erő az árak színvonalának megőrzésére. Nem érzem magam hivatottnak, hogy tanácsot adjak a kormánynak, gondolom ők is hallgatják a rádiót. (Derültség.) Tisztelt Képviselőtársaim! Csak a tegnapi vita során döntöttem el, hogy mégis szólok néhány szót magáról a reformról. Erre pedig azok a felszólalások késztettek, amelyek a bizottsági elutasítások ellenére fenntartották az eredeti indítványt, vagy pedig előzetes bejelentés nélkül, felszólalás keretében javasoltak további változtatásokat. Félreértés ne essék, nekem semmi kifogásom ezek ellen. Nem szeretnék senkit megbántani, aki kiállt eredeti álláspontja mellett, hogy a saját vagy választói véleményét tolmácsolja. Csak azért bocsájtottam előre, mert ezek inspiráltak arra, hogy én is elmondjam véleményemet. Teljes meggyőződéssel csatlakozom azokhoz a képviselőtársaimhoz, akik azoknak a rétegeknek érdekében javasoltak módosításokat, akiknek a tisztességes létfenntartását a jövő évi áremelkedések veszélyeztetik. Be kell látni azonban, hogy az adóreform nem alkalmas arra, hogy egycsapásra megoldja a népesedéspolitikát is és a nyugdíjak reálértékének megőrzését is. Arra kell törekednünk, hogy a létfenntartás lehetőségei ezekben a körökben ne romoljanak. Úgy hiszem azonban, hogy nem kapcsolható a létfenntartás fogalomkörébe a 96 vagy 120 ezer forintos adómentes nyugdíjas összkereseti határ vitája vagy a művészeti életben tevékenykedők adózásának problematikája. Márpedig azt be kell látni, hogy egyenként bármilyen kis összeget jelentenek ezek, összeadódva milliárdos nagyságrendet tehetnek ki, és ez az összeg csak azoknak az aktív termelő rétegeknek rovására biztosítható, akiken a kormányprogram megvalósítása múlik. (Taps.) Nem akarok a hatáskeltés eszközével élni, de mégiscsak el kell mondanom, hogy nehéz dolog odaállni a 6—7 ezer forintot kereső, éppen lakásra gyűjtő és gyerekneveléssel fáradozó választópolgár elé, hogy barátom, neked a tervezetthez képest is tovább növekednek az adóterheid, mert bizonyos körökben úgy 10 ezer forintos jövedelem felett kivételes adókedvezményeket igényeltek. Szavakkal aligha ecsetelhető az az anyagi hatását sokszorosan meghaladó erkölcsi kártétel, amelyet ez a döntés az állampolgárok politikai hangulatában okozna, abban a politikai hangulatban, amely a kormányprogram végrehajtásának rendkívül fontos tényezője. A művészekkel kapcsolatban azonban nem ez a legfőbb érvem. Fontos tisztázni egy félreértést. Nem a tehetséges művészek miatt alakult ki valamiféle hazai tütakozás az ellen, hogy ne emeljük 200 ezer forintról 400-ra a határt, vagy 400-ról hozzuk vissza 200 ezer forintra. Nem. Általában a közvélemény azt érzékeli, hogy az olyan haknizó — és ezek közül is a nem különösebben tehetséges — művészek, akik naponta több helyről felveszik a gázsit, még ezenkívül elszámolják költségeiket is. És hát van itt egy másik gond is. Ez az egész javaslat egy kalap alá veszi az előadóművészeiét, meg hogy a másik szélsőséget mondjam, itt Varga Imre említette tegnapi felszólalásában, a szobrászatot. Nyilvánvaló, hogy hatalmas differenciák vannak a költségek tekintetében. Én szeretném megerősíteni Kállai Ferencet és a teremben jelenlevő művésztársain keresztül Valamennyi elhivatott művészt, hogy az igazi talentumnak van becsülete ebben az országban, mégha anyagiakban nem is fejeződik ez ki. (Nagy taps.) Azonban az adó indifferens a tehetséggel szemben. Sőt, egy kedvezményes adó jobban preferálja a tehetségtelen, de anyagüag rámenős művészecskéket. Az igazi művészet megfelelő szintű anyagi elismerése tehát — egyetértek pénzügyminiszterünkkel — csak a honorárium segítségével lehetséges. De akkor ezt meg is kell adni. Szeretnék néhány szót szólni a Pénzügyminisztérium illetékesei védelmében, mert sok vád érte őket. Nem hivatalos szóvivők ők, hanem az előkészítés megfeszített napi munkája után álltak a kamerák elé. Helyzetüket ahhoz a pedagóguséhoz tudnám hasonlítani, akit tanítványa tizedszer azzal ostromol, hogy el akarja sajátítani a differenciált számítás rejtelmeit, de sajnos összeadni még nem tud. Sokáig nem tudtam rájönni, hol rontottuk el a nagy tömegek felkészítését. Mert hogy elrontottuk, az biztos. Tegnap dr. Pregun István képviselőtársam felszólalása rávilágított erre. Százalékokról, számokról,