Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-17

1229 Az Országgyűlés 17. ülése, 1987. szeptember 16-án, szerdán 1230 és ezért országos ügyekkel foglalkozzunk elsősorban, lehetőleg ebbe illesztve a választó-kerületi, vagy területi érdekképviseletet. Mi úgy gondoljuk, hogy most a nép, az ország ügyét az viszi előre, ha választóinkkal együtt konkrétan helyben, meg megyében oldjuk meg a feladatainkat. Sokak előtt ismert, hogy Bács-Kiskun gazdaságában az agrártermelés és feldolgozás a produkált termelési érték kétharmadát adja. Az ipar karakterét pedig a feldolgozó ágazatok döntően magas aránya szabja meg. Mit kívánunk tehát tenni leegyszerűsítve és a célok elérésére koncentrálva, töredékesen megfogalmazva, mert egy ilyen hozzászólásban csak erre van lehetőség. Először: fontos feladatnak tartjuk a termelésszerkezet átalakítását folyamatosan, mégpedig a gazdasági élet azon területein, a termelésnek abban a fázisában, ahol a piaci értékítélet és a nemzetközi verseny ezt megköveteli. Másodszor: feltételezve az alkalmasságot, egyetlen vállalat, üzem megújulása sem nélkülözheti a vezető képességének, felelősségének terjes érvényre juttatását, és természetesen az ehhez szükséges légkör, üzemi rend megteremtését, meg a tevékenység erkölcsi, anyagi megbecsülését. Ezért nyilvánvaló az is, és ez egybecseng a miniszterelnök expozéjával, hogy a vezető minősítésének elsőszámú kritériuma a tartós eredményesség. Harmadszor: a megye iparának szerkezete ma megfelelő. Legfontosabb teendő a gépek lényegesen jobb kihasználása, az agrárfejlesztést szolgáló gépipar erősítése, a technológiai és technikai megújulás, a termékek műszaki színvonalának és minőségének minden piacon érvényesülő versenyképessége. Bács-Kiskun megye — negyedszer — hagyományos mezőgazdasági ágazatai rendkívül nehéz helyzetbe kerültek. Vonatkozik ez a kertészeti termelés valamenynyi ágára, különösen a szőlőt évek óta sújtó fagykárokra, amelyeket csak alapos központi támogatással és több év alatt hozhatunk rendbe. Azután közismert — és nem is részletezem —, hogy romlott az élelmiszeripari üzemek termékeinek külpiaci megítélése. Mi javíthat a helyzetünkön? Mindenekelőtt a korszerű termelés, a költségek nagyobb tiszteletével és jobb arányaival, ez utóbbi a mezőgazdaságban felhasznált ipari anyagok túlzottan magas áraira is utal. Azután az ökológiai és biológiai adottságok kiaknázása a beitartalom javításával és a csomagolás célszerű divatosságával. Mert nem árt azt tudni, hogy az áru a kirakatban csábít, a fogyasztó pedig a pultról vásárol, és valahogy nem hatja meg, hogy nekünk itthon milyen csodálatos nagyüzemi tábláink vannak. ötödször: fontos a célszerűen működő gazdasági szervezetekre vigyázni, illetve további ilyen szervezetek kialakítását segíteni. A mezőgazdasági nagyüzem és a kistermelés harmóniáját — megfelelő árviszonyokat feltételezve — példamutatónak tartom, mert a nagyüzem garantálja a szakszerűséget és az értékesítés biztonságát, a kistermelő pedig a maga tevékenységi területén megszabadítja a népgazdaságot a beruházás gondjaitól és biztosítja a munkaerőt. Azt hiszem, erre a nagyszerű szimbiózisra nagyon kell vigyázni. A nagyüzemeknél a sikeres gazdálkodás érdekében oldotta tesszük a szövetkezeti formákat, hogy ne legyen áthághatatlan közöttük a határ, és ne legyen szentségtörés, ha a termelés szolgálatában egy mezőgazdasági szövetkezetből szakszövetkezet lesz, vagy fordítva, meg az sem, ha kistermelői szövetkezetek alakulnak. Itt a népgazdasági hasznosság a döntő. Hatodszor: erősíteni fogjuk a gazdálkodó egységek együttműködését a népgazdasági ágaktól függetlenül. Különösen indokolt ez a törekvés a mezőgazdasági termelésben és feldolgozásban. Tisztelt Országgyűlés! Végezetül a tanácsi munka néhány fontos, kényes kérdéséről szeretnék szólni röviden. Abból indulok ki, hogyha nem kínlódnánk ilyen szorító gondok között, akkor is — és ezt tőlünk gazdagabb országok már régen gyakorolják, szóval akkor is — tisztességes, logikus és kötelező a közkiadások mérséklése, mégpedig azért, mert a hatékonyság itt is törvény, mert a nemzeti jövedelem termelése messze elmarad a tervtől évek óta, mert a közvetlenül nem termelő ágazatok kiadásait és a fogyasztást nem sikerült ennek arányában visszafogni, magyarán, tartósan megbillent a külső és belső egyensúly. Ez így világos és törvényszerű. Amivel vitatkozom és amit a szemléletünkben korrigálni kell, az a tanácsi munka, mint „nem termelő szféra" pejoratív értelmezése. Én értem és ismerem a felfogás lényegét, hogy a termelés az első, mert az adja a jövedelmet és csak abból lehet arányosan költeni. Ha ezt a rendet és arányokat megszegjük, akkor olyan helyzetbe sodródunk, mint amilyennek a megoldását éppen ez a napirend szorgalmazza. De nagyon röviden: a közkiadásokon belül feltétlenül különbséget kellene tenni például az alapvető lakossági szolgáltatásoknál — közoktatás, egészségügyi-szociális ellátás, vízellátás —, a tanácsi kiadások több mint 80 százalékáról van szó. Azt hiszem, nem kérdőjelezhető meg, hogy a minket követő generáció részesüljön-e oktatásban, mégpedig korszerű oktatásban, mert értük dolgozunk ma és ők építik a holnapot. Az sem vitatható, hogy a betegeket meg kell gyógyítani, a humanitáson túl viszszaadni a munkaképességüket. Továbbá az sem, hogy az egészséget károsító arzénes vizet fogyasztásra alkalmassá kell tenni. Summázva: e szolgáltatások olyan egyértelműen hatnak a termelésre, úgy is mondhatom: komponensei annak, hogy én lehet, hogy szubjektív vagyok, ezek esetében mellőzném a nem termelő szféra kifejezést. Ha kell külön kategória, akkor maradjon alapvető lakossági szolgáltatás — így önállóan. Azután a nem alapvető, vagy ha úgy tetszik, nem termelő, de nehezen nélkülözhető szolgáltatásoknál — közművelődés, sport, közigazgatás — felvetődik, döntően az első kettőnél, hogy a már permanens nemzetközi versenyhelyzetben ki dolgozik majd jobban. A válasz pedig egyértelmű: az egészséges, az okos munkás, tsz-tag, értelmiségi. A kiadások csökkentése tehát itt is fájdalmas, de számunkra úgy tűnik, hogy ezt most még egy darabig el kell viselni.