Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-19

1495 Az Országgyűlés 19. ülése, 1987. szeptember 18-án, pénteken 1496 kai folytatott viták során is. Kételyeink velünk aludtak, s velünk ébredtek. És talán mai érzelmeinkben már eljutottunk oda, — amit a tegnapi impozáns egyhangú szavazás bizonyít —, hogy tudomásul vettük, hogy az új adórendelet nem cél, csupán eszköz annak érdekében, hogy mindaz, amit a kormány megvalósítani kíván, ténylegesen megvalósuljon. De nem lennénk őszinték önmagunkhoz, ha nem mondanánk meg nyíltan azt is, hogy azzal, hogy valamilyen formában a két adórendeletet megszavazzuk, a problémák még nem oldódnak meg. A feszültség egy része még bennünk marad, a kételyek és az aggodalmak formájában és ott fogjuk érezni az állampolgárok nyilatkozataiban is. Mikor oldódik e feszültség? Napról-napra akkor, ha tapasztaljuk, hogy az a kormányprogram, megtorpanás, visszaút nélkül, határozottan és egyértelműen fogja követni azt a politikát, amire most az érzelmeink alapján a hitünket tettük. Csak akkor és csak ily módon fog oldódni a feszültség és akkor fogjuk megérteni, hogy az az áldozat, amit most hozunk, amely mindnyájunk pénztárcáját, és egzisztenciáját érinti, nem volt hiábavaló. Ezek után megkérdezhetnék tőlem, vajon nincs-e inkonzekvencia abban, hogy egyetértek a kormányprogrammal és egyetértek a két adórendelettel is, mégis ( fönntartom a módosításra irányuló javaslatomat. Úgy érzem, hogy nincs! Engedjék meg, hogy ezt két indokkal támasszam alá! Az egyik indok, hogy amikor határozott és remegés nélküli kezet kérünk a végrehajtótól a szükséges súlyos sebészi beavatkozás során, és azt kérjük, hogy még arra se gondoljon, hogy ez a késvágás fájdalmat okoz, ugyanakkor azt is kérjük, hogy ott, ahol lehet és ahol szükséges, az ébredő betegnek adjon annyi fájdalomcsillapítót, amennyire szüksége van a gyógyuláshoz. Úgy érzem, ha valahol erre a fájdalomcsillapításra szükség van, akkor ez a nyugdíjasok helyzeténél elsőrendű. Mielőtt elmondanám és részleteiben megindokolnám álláspontomat, négy adatra hívom fel figyelmüket, úgy egymás alá helyezve emlékezetükben. Kétmilliót meghaladó nyugdíjas van az országban, tehát az állampolgáraink mintegy egyötöde. A nyugdíjak összegének 70 százaléka négyezer forint alatt van. Ezenkívül kiemelem, hogy eddig mindössze kétszázezer olyan nyugdíjas volt, aki a nyugdíja mellett kiegészítő kereső tevékenységet folytatott. Végül szeretnék arra utalni, hogy a kormányprogram nagyon őszintén feltárta, hogy egyelőre a nyugdíjak, legalábbis a hetven éven aluliak nyugdíja értékállandóságának megőrzésére lehetőség nincsen. Ilyen körülmények között tehát a nyugdíjasok ahhoz, hogy értékállandóságát a nyugdíjuknak valamelyest megőrizzék, arra kényszerülnek, hogy mellette munkát végezzenek. Ez a munka egyben hasznos és szükséges is. Nemcsak kényszer, hanem számukra a nyugdíjbamenetel utáni átmeneti időszak lelki problémáinak áthidalására is alkalmas, ezt mindenképpen támogatnunk kell. Ahhoz azonban, hogy megindokoljam az általam javasolt kedvezményes határösszeg felemelését, két kérdésben előzetesen még állást kell foglalnunk. Nevezetesen, hogy az A-variációt fogadjuk-e el a nyugdíjak és emellé származó más jövedelmek adóztatásánál, vagy a B-variációt? Nagyon örülök, hogy két variáció van, mert már ez is gondolkodásra késztet bennünket, és ez akkor is jó, ha ez a variáció még nem úgy jött létre, ahogy Nyers elvtárs javasolta, — hogy ne ugyanaz a szerv dolgozza ki, — hanem adjunk lehetőséget arra, hogy semleges, indifferens szerv által kidolgozott variáció és a hivatalos variáció között dönthessünk. Mi azonban abban a helyzetben vagyunk, hogy kezünkben van ez az ötven kérdést tartalmazó és a pénzügyminiszter elvtárs által is felhozott könyvecske, amely erről a témáról négy variációt tartalmaz, és amely abba a helyzetbe hoz mindnyájunkat, hogy megértjük a probléma lényegét. Én ebből csak egy mondatot szeretnék idézni. Második variációként szerepel e könyvben az, amit mi a tervezetben B-variációként ismerünk. Erre azt mondja a könyv: „ez olyan magas preferencia a nyugdíjasoknak, amely a társadalmi gondoskodás igen magas szintjéről tanúskodik." Kifejti azt is, hogy hátránya az, hogy ezáltal a nyugdíjasok előnyösebb helyzetbe kerülnek az aktív dolgozókkal szemben. Azt hiszem, ez az érv nem meggyőző. Nem győz meg, de meggyőz az első érv, hogy társadalmunk ebben az esetben preferálná a nyugdíjasokat úgy, ahogy azt tennünk kell. Ezért a magam részéről mindenképpen a B-variáció elfogadását javaslom, mert a másikat igazságtalannak tartom és pontosan azok számára jelent hátrányt, akik kisebb összegű nyugdíjuk értékállandóságának valamelyes megtartása érdekében nagyobb összegű munka ellenértékének a megszerzésére szorulnak. Nem kívánok számadatokat felhozni, mert azt mindig nehéz appercipiálni. Csak két dologra hívom fel a figyelmet. Mi a különbség adókihatásában az Avariációnak akkor, ha egy nyolcezer forintos nyugdíj mellé négyezret keresek és az összadónak egyharmadát fizetem? Szemben azzal, ha a 4 ezer forintos nyugdíjamat kell 8 ezer forintos keresettel kiegészítenem, és ebben az esetben az a) variáció elfogadása esetén a kétharmadát fizetem az így kiszámításra kerülő adónak, mert a kettő aránya így alakul. Azt hiszem, hogy ez az arány akármilyen szintre is visszük, ez mindig csak tovább fokozódik. Gondolom elég meggyőző érv ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy szociális, jobban gondoskodó ha a b) variációt fogadjuk el. Most már csak azon kell gondolkodnunk, hogy vajon a b) variáció elfogadása esetén javasolt 96 ezer forint helyett az általam előterjesztett és néhány képviselőtársam által már támogatott 120 ezer forintra történő fölemelés olyan differenciát jelent-e az államháztartás kiadásában, amely nem éri-e meg azt a jó érzést, hogy olyankor és oda adagoltuk a fájdalomcsillapítást, ahova erre a leginkább szükség van. Úgy gondolom, hogy az a 250 millió, amit legpeszszimisztikusabb számítások mellett hallottunk ennek, mint többletkiadásnak ellentételeként, valahol a költségvetésünkben a kiadási oldalon megtakarítható. Úgy érzem, hogy ebben az esetben talán olyan gesztusról tenne tanúságot a pénzügyi kormányzat és a parlament, amely kétmillió embernek a megnyugvá-