Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-19

1471 Az Országgyűlés 19. ülése, 19> nem általában felelősségről beszélünk. Az Országgyűlés felelőssége nem mosható össze például a kormány, vagy ezen belül a Pénzügyminisztérium szakmai felelősségével. Egyszerűbben: mindenkinek a saját felelősségét kell vállalni, mert felelőssé csak az tehető, aki tett vagy nem tett valamit akkor, amikor meghatározó véleménynyilvánítás, tényleges döntés, vagy cselekvés helyzetében volt, vagy van. Tisztelt Ház! Csak üdvözölni tudom a miniszterelnöki expozéban elhangzott felelősségvállalást a kormány nevében, és a kormány célkitűzését, hogy segíti a parlament törvényelőkészítő, törvényalkotói és -ellenőrző tevékenységét, valamint ehhez tapadó felelősségének további kibontakoztatását. A törvényjavaslat indoklásában olvashatjuk a mai adórendszerről: „a lakossági adórendszer önmagában is ellentmondásos és igazságtalan". Majd később: „nem biztosítja a jövedelmekkel arányos közteherviselést." A törvényjavaslat ezután nyilvánvaló, igazságos és közteherviselő szándékú. Anélkül, hogy ezt vitatnám, mióta ez irányú információ birtokában vagyok, foglalkoztat, hogy a szándék valósággá vált vagy válhatott-e a beterjesztett törvényjavaslatban? E vizsgálódás körében három témát tartok fontosnak kiemelésre. Először: erősen foglalkoztat a nyugdíjasok adóztatásának kérdése. Mert a tervezet szerint: bármilyen magas nyugdíj nem adózik, ugyanakkor a kis nyugdíj vagy a szerényebb nyugdíj a kiegészítő jövedelemmel összevonva könnyen az adózó sávba csúszhat, holott esetleg jóval elmarad az említett magas nyugdíj összegétől. Az egyik ember felveszi az adómentes nyugdíjat, a másik az esetek döntő többségében, egyáltalán a jobb megélhetéséért dolgozik, keres a nyugdíja mellé, és szerényebb jövedelme adóköteles lehet. Ez így kevésbé tűnik igazságosnak vagy közteherviselésnek, bár analóg a helyzet az aktív keresők problémájával. Ugyanis a főállásban szerzett jövedelemkiegészítések további feladatok vállalásából és elvégzéséből származó jövedelemmel nem a meggazdagodást szolgálta, hanem a valamivel jobb megélhetést, mindezt a pihenés és szabad idő rovására. Ismételten javasolom, hogy a törvényjavaslat nyugdíjasokra vonatkozó alternatívái közül a „B" jelű mellett foglaljunk állást úgy, hogy a nyugdíjak és a kiegészítő jövedelmek együttes összege, évi 120 ezer forint legyen adómentes. Másodszor: számosan kerestek meg írásban vagy személyesen a családosok, különösen a nagy családosok adóztatásának enyhítése ügyének képviseletére. Választóim és magam úgy vélem, hogy különösen a sokgyerekes, esetleg még a rászoruló idős szülő vagy szülők szükséges támogatását is vállaló családok számára a családi jövedelemadó igazságosabb lenne. Az ezirányú kérdéseinkre, javaslatainkra adott válaszok szerint ez jelenleg erőnket meghaladó választás lenne. Ha ez így is van, akkor is a családi jövedelemadót javasolom célnak tekinteni, rendszerét már most kidolgozni és a kínálkozó kedvezőbb alkalommal azonnal bevezetni. Addig, amíg maradnunk kell a személyi jö7. szeptember 18-án, pénteken 1472 ve delemadó mellett, meg kell keresnünk a valóságosan nagyobb áldozatot vállaló, gyermekeiket tisztességesen nevelő és taníttató családok kedvezményezésének módját. A törvényjavaslat 15. § 2. pontjához benyújtott módosító javaslatomat fenntartom, miszerint mentes az adó alól, idézem: „Az adózó jövedelméből minden gyermeke után, iskoláztatásuk befejezéséig a családi pótlék összegétől függetlenül évi 12 ezer forint". (Taps.) Hiszem, hogy a kiegészítés, módosítás a még igazságosabb és közteherviselőbb arányokat érvényesíthetné, egyidejűleg az általános műveltség és a szakmai képzettség szintjének emelkedését is segíthetné. Harmadszor: szakmám iránti felelősségem indít harmadik javaslatom megtételére. Tóth János képviselőtársammal teljesen egyetértve rigam is a tudás, a műveltség, a kultúra becsületéneK és értékének helyretételét szorgalmazom. Ezt örömmel hallhattam tegnapelőtt Kádár János elvtárs és Grósz Károly elvtárs beszédében is. Kiművelt emberfőkre van szükségünk, hogy segítsenek gazdaságunk talpraállításában és későbbi felvirágoztatásában, életünk szebbé tételében. A kultúra, a művészet hatása — és nyilván közvetett hatásról lehet csak beszélni — jelentős lehet egy ország fejlődése szempontjából. Ezzel a lehetőséggel nekünk is számolnunk kell, ezt a hatásrendszert nem nélkülözhetjük, az elismerés és támogatás, a mecenatúra eszközeivel meg kell nyerni ezt a hatásrendszert is. Ez ugyanis nem utalható a vállalati szférába. Ám úgy érzem, e kérdésben nem mindenkivel érthetünk egyet. Mire gondolok? Idézem: „A társadalmi konzultációt erős kritika érte, túlzott a kezdeményezés, a szigorítás társadalompolitikai és nem költségvetési indíttatású;" Hivatkozik az augusztusi pénzügyminisztériumi tájékoztató. Nincs pontos információm arról, hogy hol illették erős kritikával a tudomány és művészet úgynevezett túlzott kedvezményezését, de miután a költségvetés szempontjából jelentéktelen tételről van szó, ezt is hallhattuk, elgondolkoztató a társadalmi megnyilvánulás és a szellemi tevékenység, a tudományos-művészeti alkotómunka egyfajta lebecsülésének tekinthető, vagy a tudományos és művészeti alkotómunka tájékozatlan megközelítésének minősíthető. E szemlélettel szöges ellentétben módosító javaslatot tettem a szellemi alkotómunka e körét támogató, kedvezményező adóalap-meghatározás beépítésére a törvényjavaslatba, a júniusi pénzügyminiszteri tájékoztatóban megfogalmazott arányok szerint. Javaslatomat fenntartom. Egy, az általam legjobban ismert szakma, a képzőés iparművészet köréből hozom a példát. A példával indokolni kívánom javaslatomat. A Minisztertanács 83/1982-es számú rendeletével a képző- és iparművészeti szakmát, hogy úgymondjam, társadalmasította. Egyidejűleg a művészeti tevékenység finanszírozását a társadalom irányába mozdította el. Az intézkedésből a szakma hivatásos művelőire irányuló hátrányok ellensúlyozására eddig úgynevezett kultúrpolitikai kedvezmény mérsékelte adózásukat. Ám a szakma