Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-19

1469 Az Országgyűlés 19. ülése, 1987. szeptember 18-án, pénteken 1470 veszeti Alap létezését és feltételezték egészséges működését. Feltételezték azt, hogy a más területek dolgozóival azonos szinten oldja meg a művészek szociális problémáit és bázisa lehet egy kultúrpolitikának. Ez már régen csak illúzió. Néhány jellemző példa. Szociális ellátás: a Művészeti Alap nyugdíjlehetőségeit az elmúlt évben emelte fel a kulturális miniszter. Most 2000-től 3500 forintig terjedhet ez a nyugdíj. Négyezer forintot csak 70 éven felül, díjak birtokában kaphat bármely művész. Ki érné be ennyivel bármelyik üzemben, iskolában vagy minisztériumban? Ezt a funkciót ahogyan van, át kellene, hogy vegye a nyugdíjintézet, ennél csak jobban csinálhatja. Vállalatai a csőd szélén állnak, talán két kivétellel. Áraink emelkedésére jellemző egy kis példa. Egy életnagyságú szobor öntése 1952-ben 9500 forint volt, ma ugyanaz körülbelül 350.000 forint. És csak önt vagy farag. Más technikát nem vállal, mert nincsenek meg a technikai feltételei. Mindezért megkapja a 8 százalékát a művészek bruttó jövedelmének. A nagy értékű műtárgy készítője tehát egyidejűleg és egyszemélyben — bocsánat, hogy a hasonlatot is onnét veszem — az író, a kiadó, a nyomda és gyakran a terjesztő is. Egy közepes műtárgy elkészítése már meghaladja a maximálisan kedvezményezett 200 ezer forintot. És miért e büntető progresszivitás? Hiszen bel- és külföldi kiállítási programunkat a kultúrpolitika évtizedek óta csak a művészek magántulajdonában levő műtárgyakból tudja teljesíteni, az esetek 90 százalékában a kiállítás után a felhasznált műtárgyat visszaadja, köszönettel vagy anélkül. Többnyire anélkül. A 200 ezres határ a fiatalok indulását teszi nehézzé, majdnem lehetetlenné. Az utána következő 60 százalék adóztatása pedig a szükséges felhalmozást, mert arra is szükség van. Egy középkorú művésznek, hogy meg tudjon jelenni bel- vagy külföldön, ami nélkül sem elismertetése, sem létezése nem biztosított, mert munkát sem kap. Az egyre növekvő árakkal milliókra van szüksége. És ezt csak önmaga vállalhatja, mert sem a Művészeti Alap, sem semmiféle intézmény Magyarországon ezt a tőkét nem bocsátja rendelkezésére. Ezt a felhalmozási kényszert a magánvendéglőnél adómentessé teszi a törvényjavaslat. A képzőművészeknél progresszív adóval sújtja. Hol itt a társadalmi fontosság elismerése? Lehet, hogy a közhangulat a vendéglők mellett van. Én egyébként ugyanazt a megjegyzést, amire Boldizsár Iván barátom hivatkozott, úgyszintén hallottam a kulturális bizottság ülésén. Én azonban örömmel hallottam tegnapelőtt Kádár elvtárs igényes szavait, mert ez az emelt igény megbecsülést is jelent. A műtárgyak erkölcsi normákat, célokat, társadalmi közérzetet hordoznak, ha jók. Eleve pejoratív ítéletet pedig ne építsünk be a törvénybe. Mert nem a növekvő adóteher a nyomasztó. Sokkal inkább annak kontraszelektív hatása. A jobbat bünteti, a gyengét jutalmazza. Nagyon nehézzé válik az önfelépítés útja, amit pedig minden fiatalnak meg kell járnia. Nem egy mód volna, több is, hogy a teljes összeg, azaz a remélt adóbevétel szintjén maradva, a kultúrpolitikát hatékonyabbá tehessük. Lehetne adómentességet biztosítani a felhalmozásnak csakúgy, mint a zöldvendéglőnek. Meg lehetne különböztetni elvben kivitelezéssel összekapcsolt munkák adóját. El lehetne különíteni az iparszerű munkát, amit végeznie kell a művésznek, mert nincs aki megtegye, és amit az adózás ma szellemiként kezel. Tudom, hogy a próbatétel most népünk egészét terheli és ez alól senki nem vonhatja ki magát. De hátrányosan megkülönböztetni csak az egyszerű kezelhetőség miatt és azt hosszú időre tenni, szakszerűtlen dolog. Hiszem, hogy az új adórendszer kell, hiszem, hogy a személyi adórendszer segíteni fog az érdekeltség felkeltésében, de csak akkor, ha a törvény egyenlő feltételeket teremt. Reméltem, hogy a végrehajtási utasítás ilyen értelmezést fog tartalmazni. Nem így történt. Nem tudom elfogadni ezt a meggondolást, hogy hiszen ez kevés embert érint. Szükségesnek tartom, hogy ezt a területet újra vizsgálja meg a Pénzügyminisztérium. Úgy hiszem, hogy az előkészítés sorári kellett volná már alkalmat találni az átgondolásra. Ez az út azonban még most is nyitva áll előttünk. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.) ELNÖK: Zsigmond Attila képviselőtársunk felszólalása következik Budapestről. ZSIGMOND ATTILA: Tisztelt Országgyűlés! Választóim személyesen és levélben, szervezett beszélgetéseken fejtették ki aggodalmukat, problémáikat és javaslataikat. Ám szinte kizárólag a magánszemélyek jövedelemadója témájában. Ezért kértem e napirendhez szót. Holott tudom, hogy az általános forgami adó bevezetésével is járó áremelkedések nagyobb terhet jelentenek majd a lakosságnak, így választóimnak is. Vagyis a személyi jövedelemadót övező kitüntető érdeklődés annak is következménye, hogy az általános forgalmi adó ilyen hatásai nem tudatosodtak eléggé és a tájékoztatás is sokkal többet foglalkozott a személyi jövedelemadó magyarázatával és indoklásával. Kár, hogy a közvélemény tájékoztatása nem a kibontakoztatási programmal indulhatott. Ebbe ágyazva az adók reformelképzeléseit abban a sorrendben, ahogy jelen ülésszakunk napirendje is teszi. így ugyanis az eszközök egyike a módszer a felkészülés időszakában sokkal súlyosabb volt, mint a szimpátiára és támogatásra joggal számító komplexprogram. Magam is támogatom. Választóim kívánságával egybevágó a kormányprogram azon célkitűzése, hogy nehéz helyzetünk eredetét alapos vizsgálat tárgyává teszi és ezután válaszol a közvélemény kérdéseire. Magam is úgy gondolom, hogy a hibák pontos ismerete nélkül a javítás nem lehet alapos. Továbbra is az azonos hibák elkövetésének veszélyével élnénk, és ezt a luxust pedig most különösen nem engedhetjük meg magunknak. Sok szó esett mostanában a parlament felelősségéről. Amivel természetesen egyetértek. De úgy, hogy