Országgyűlési napló, 1985. I. kötet • 1985. június 28. - 1987. június 26.
Ülésnapok - 1985-12
895 Az Országgyűlés 12. ülése, 1986. december 20-án, szombaton • 896 nak, vezetőknek, szerveknek van ezzel kapcsolatban kötelezettségük. Az egyik ilyen kötelezettség az volt, hogy valósítsuk meg a kétszintű bankrendszert. Számos személyi, anyagi, technikai és egyéb problémával kellett megküzdeni, de 1987. január 1-jére ta kétszintű bankrendszer feláll elvtársak, mert a határozat úgy szól, hogy '87. január l-jével ezt meg kell valósítani. Én azt hiszem, hogyha az egyéb határozatokat, amelyeknek ugyancsak van határidejük, következetesen fogjuk végrehajtani, akkor az a határozat, amely úgy szól, hogy következetesebben kell folytatnunk a népgazdaság irányítási rendszerének továbbfejlesztését, meg fog valósulni. Én a külügyminiszter elvtárs expozéját jónak tartom, annak mondanivalójával egyetértek, a magam nevében elfogadom, és képviselőtársaimnak elfogadásra ajánlom. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Boldizsár Iván országos listán megválasztott képviselőtársunk felszólalása következik. BOLDIZSÁR IVÁN: Tisztelt Országgyűlés! A külügyminiszter beszámolójához szólok hozzá, tehát a kormány nemzetközi tevékenységéhez, amit a béke politikajánaik tekintek. Mivel a béke minden ember legszemélyesebb közügye, engedtessék meg, hogy én is személyes hangütéssel éljek. Amikor első felszólalásomat e tisztelt Házban a béke szavával és eszméjével kezdem, úgy érzem, hűséges maradok mindahhoz, amiért tollal és élőszóval majdnem fél évszázada síkra szállok. Mint a második világháború túlélője, az a legfőbb óhajom, hogy gyermekeim és unokáim, gyermekeink és unokáink ne túlélők, de élők és élni akarók legyenek. Ez az óhaj vezetett el már alig három évvel a háború vége után Wroclawba — nemrégiben egy író-olvasó találkozón néhány fiatal csak anynyit tudott Wroclawról, hogy jó futballcsapata van. Ám ennék fele sem tréfa, mert a háborús beletörődésnek legfőbb szövetségese a nemzedéki feledékenység. Ez ellen küzdve idézem fél, hogy Wroclawban, a nemzetközi békemozgalom bölcsőn élyén 400 tudós és filozófus, író és művész megfogalmazta a szocializmus teremtő hunuszából fakadó pontos tételt: A háború' nem elkerülhetetlen. Ott ismertük fel először azt az újszerű gondolatot, hogy az atomfegyver minőségébén változtatja meg a háborút, mert egy nukleáris háború után nem lesznek, akik békét kössenek. Ez a gondolat szerepel a külügyminiszteri expozéban és egy fontos, új dokumentumban is: a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsánjak a világ parlamentjeihez intézett felhívásában, amelyét a külügyi bizottság a napokban vitatott meg és mondanivalójával az országgyűlés nevében is teljes egyetértését fejezte ki. E felhívás kimondja, korunk kategorikus imperativuszát : mivel a nukleáris fenyegetéssé! szemben minden ország és minden nép történelmi sorsa azonos, ë veszély elhárítása parancsolóan szükséges. Ahogyan Wroclawban az atomháborúnak minőségében új fogalmát ismerték fel, úgy jelent az „atombéke" területén minőségileg új állomást a Reykjavíkban javasolt szovjet csomagterv. Helyes gondolat volt a világ parlamentjeihez fordulni, mert — idézem a felhívást: „Amikor az emberi civilizáció megmentéséről van szó, nincsenek kis és nagy országok, kis és nagy népek." Várkonyi Péter expozéja egy kis nép, a mienk kormányának politikai tevékenységéről adott tartalmasán és tömören számot. A béke megőrzésének politikája összefüggésében is fontosnak tartom, hogy hangsúlyozta annak a szerepnek a jelentőségét, amelyet a különböző európai országokban élő nemzetiségek játszhatnak a jószomszédi viszony megteremtésében, erősítésében, gazdagításában. Helyesen hivatkozott a nemzeti kisebbségek helyzetének magyarországi elveire és gyakorlatára. A magyar társadalom keserű történelmi tapasztalatokon és keserves tanulságokon okulva alakította ki a hazánkban élő nemzetiségek sajátos jogait. így létrejöhetett az az összekötő szerep, amelyre az expozé utalt, s ezt a Magyarországon élő kisebbségek nemzetiségi jogaik, kulturális fejlődésük, oktatási körülményeik, anyanyelvi használatuk birtokában jól betöltik. Ez az a híd-szerep, amelyről már a harmincas években, fiatalságom idején álmodozott a magyar progresszió. Ami pedig a magyar nemzetiségi külpolitikát illeti, ezt az jellemzi, ami Illyés Gyula szerint a nemzeti és a nemzetiségi kérdések kezelésében a legfontosabb: a tapintat. „Ez szükséges" — figyelmeztet Illyés — „a végzetes, a mindenképpen elkerülendő nemzeti türelmetlenség Okos elhárításához". Kormányunik politikája tisztában van azzal a fokozódó figyelemmel, amely a közvéleményben a nemzetiségi kérdést kíséri és amelyre a helsinki folyamat találkozóin a magyar küldöttek is ismételten utalták. Ez történt az emberi jogokról szóló ottawai tanácskozáson, majd a Budapesti Kulturális Fórumon, ahol engem ért az a megtiszteltetés, hogy a küldöttség tagjaiként egy külföldi felszólalásra válaszolva a magyar írók nevében hangot adhattam aggodalmunknak, ami az anyanyelvi oktatást, a magyar nyelv használatát, a nemzeti kultúra ápolásának lehetőségeit illeti. Legutóbb a bécsi utótalálkozón hangzott el e kérdésben magyar felszólalás. Delegátusunk rámutatott, hogy a határainkon túl élő magyarok sorsának alakulása nem csupán külpolitikai kérdés — az —, tudjuk jól, Tisztelt Országgyűlés — belső életünkre is hatással van. Helyesen hívta fel a figyelmet arra, hogy „a nemzetiségekkel kapcsolatos problémák elhallgatása károkkal járna". Mindenféle nacionalizmust és annak legrosszabb formáját, az erőszakos asszimilációt, a korlátozó gyámkodást határozottan el kell utasítani. Ezért kell a nemzetiségi jogok követelménye iránt mindannyiunknak egyformán érzékenyeknek maradnunk és lennünk. Azt hiszem, helyesen értelmezem a magyar kormány nemzetközi tevékenységét, amikor tapintatos politikájában a
