Országgyűlési napló, 1985. I. kötet • 1985. június 28. - 1987. június 26.

Ülésnapok - 1985-4

255 Az Országgyűlés 4. ülése, 1985. december 20-án, pénteken 256 lett garantálható. Nem lehet céljait teljesíteni, jövedelmezőbben és jobban dolgozni, ha neim javul a munkaidőalap védelme, ha nem növeljük a munka becsületét, ha nem leszünk képesek a fegyelmezetlenségek erőteljes visszaszorítására. Egyetértek Havasi elvtárssal, hogy határozott lépések indokoltak a szervezettebb, a fegyelmezettebb munkáért az állam, a párt, a mozgalmi szervek részéről az irányítás, a végrehajtás minden szintjén, területén beleértve önmagunkat is. Hadd tegyem hozzá, hogy számomra a fegyelem neim a munkapadnál kezdődik, hanem ott végződik. A törvényjavaslatot a beterjesztettek és a kiegészítések szerint elfogadom, észrevételeimet kérem, hogy a VII. ötéves terv végrehajtása során, a munkája során vegye figyelembe a kormány. Köszönöm a figyelmet. (Taps.) ELNÖK: Lékai Gusztáv Hajdú megyei képviselőtársunk szól. LÉKAI GUSZTÁV: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim ! Régóta barátkozom a törvényjavaslattal, noha már korábban a szívembe zártam, de az eszem még sokáig kételkedett. A kétkedésem oka többirányú volt. Egyfelől, imint kezdő, vagy ahogy mondani szokták gúlya-képviselő első ízben élem át azt a felelősséget, hogy választóim megbízásából igent mondjak az ország, s benne természetesen választókerületem következő öt évét megalapozó programra. Másfelől azon töprengtem, vajon valóban az. itt vitatott változat az, amely legjobban megfelel adottságainknak, helyzetünknek, s főképp érdekeinknek. Bevallom, naiv csintalansággal azt is kutattam, találok-e eltérést az előző ülésszakon elfogadott kormányprogram és a tervjavaslat között, hogy aztán arra törvényhozói büszkeséggel a kormány figyelmét felhívhassam. Sietek megmondani, megnyugtatva a kormányt, hogy ilyen eltérésre nem bukkantam. Ami pedig a személyes és az igenlő felelősségvállalást illeti, azzal is könnyen megbirkóztam, hiszen e tervjavaslat kibontakozást ígér, dinamizálódó gazdaságot, növekvő belső felhasználásit, életszínvonalunk kétségkívül kezdetben lassú, majd fokozatosain érzékelhető javulását. Az ilyen, mondhatni világosodó színekkel kirajzolt jövőképpel való érzelmi és értelmi azonosulás gondolom másoknál, s az egész népgazdaságnál könnyebb és gyorsabb feladat lesz. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a lakosság, az ország tűrőképességét az elmúlt években bizony sokszor kemény próbának kellett alávetni. Megérdemli tehát most már aktív kereső és nyugdíjas, fiatal és idős, gyermekeket vállaló és eltartó egyaránt, hogy társadalmi közérzete javuljon, s ezt ez a terv biztosítja. Ezért tiszta szívből képviselőtársaimnak elfogadásra ajánlom. Gondolataimat a továbbiakban most már csak azokra a kételypontokra koncentrálom, amely a tervjavaslat néhány gondolatköréhez fűződik. Egyik központi és átfogó eleme, általános célja a tervjavaslatnak a hatékony és a gazdaságos tevékenység kibontakoztatása, s vele együtt, vele párhuzamosan a gazdaságtalan viszszaszorítása vagy megszüntetése. Szóltak erről már képviselőtársaim, én is megismétlem, nem újkeletű igényről, nem új találmányról van szó, hiszen az utóbbi terheit lassan évtizedek óta hordozzuk vállunkon, hovatovább fejlődésünk alapkérdésévé válik. Hiszen tágabb értelemben a gazdaságtalan tevékenység is erőforrásokat fogyaszt, tőkét, anyagot, energiát és munkaerőt is emészt, s e megközelítésben fenntartása intézményesített pazarlás. Felvetődik a kérdés: mi lehet az oka az eddig e téren tapasztalt lassú, bár az utóbbi egykét évben kétségtelenül felgyorsuló előrehaladásunknak. Erre bizonyára számos magyarázat adható. Ogy gondolom, én két lényeges elemre leltem. Az egyik a gazdasági tisztánlátás hiánya, a másik az ezzel összefüggő foglalkoztatáspolitikai következményrendszer zavara. De valóban látjuk-e ma elég tisztán, hogy mely tevékenység gazdaságos és melyik nem. Azt gondolom, hogy nem eléggé. Talán a tervjavaslat maga is bizonyság erre, hiszen a gazdaságtalan tevékenységet az általános és a konkrét célok megjelölése kapcsán kizárólag az ipar vívmányának tekinti, míg a népgazdaság más ágazataiban ennék meglétét nem feltételezi. Zavarja a megítélést az is, hogy mint eddig számtalanszor történt, a külső és belső egyensúlyi követelményeknek a gazdaságosság kritériumát olykor, sőt volt időszak, amikor rendszeresen alá kellett rendelni. Űgy gondolom, bizonyára előfordul ez majd a jövőben, de különösen a közeljövőben is. A legnagyobb homályt azonban kétségtelenül áz idézi elő, amikor a tevékenység értékítéletét nem a piac, hanem az azt közvetítő, esetenként torzító állami szabályozás mondja ki. A bonyolult és sokcsatornás elvonási rendszer gyakran élesen szembeállítja a népgazdasági és a vállalati érdekeket. így van ez például — mint hallottuk már korábban —, az energetikai ágazatok többségében, köztük munkaterületemen, a kőolaj- és földgázbányászatban is. A magyar bányavállalatok ma csak ráfizetéssel tudnak kőolajat és földgázt termelni. Azt jelenti ez, hogy a tevékenység gazdaságtalan? Aligha, hiszen e tevékenység világszerte jövedelmező, ami pedig a hazai termelés hatékonyságát illeti, mint arról már Juratovics kollégától hallottunk, az a külföldi beszerzési ár egyötöde-egynyolcada. Ezért is érdekünk tehát többek között a földgáz hazai elterjesztése, az erőművekből való kivonás útján a lakossági célokra való átrendezése. De az elmúlt nagyon szigorú és remélem többé vissza nem térő tél arra is megtanított bánunkét, hogy importfüggő rendszerünket jó és biztonságos hazai rendszerrel is párosítani kell. Ezt biztosítja többek között a hazai födgáztárolás fejlesztésének programja, amelynek egyik bázisa éppen választókerületem, Hajdú-Bihar megye, Hajdúszoboszló. Tudom, mai helyzetünkben adó- és elvonási rendszerünk bizonyos mértékig kényszerpályán mozog, örömmel hallottam Faluvégi elvtárs beajánló szövegében azt is, hogy alapvető változásokat tervez a kormányzat ezen a téren. Azt javaslom, hogy ezek a változások olyanná formálják jelenlegi rendszerünket, hogy mindenki világosan lássa, munkája mennyit ér, s hogy