Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-21

1353 Az Országgyűlés 21. ülése, 1983. június 24-én, pénteken 1354 kórházakban és az egyetemi klinikák egy részében az épületek állagának aggasztó romlása. Nehéz elhinni, de — egy három évvel ezelőtti felmérés szerint — a gyógyintézeti épületállomány 5,5 százaléka szanálandó, 24,5 százaléka rekonstruk­ciót, 28 százaléka fokozott felújítást igényel, míg 42 százaléka — a jelentés szerint — normál felújí­tással műszakilag még fenntartható. Ez több mil­lió légköbméter felújítását jelenti, míg a teljesen alkalmatlanná vált épületek pótlása egymagában 600 ezer légköbméter beépítését tenné szükségessé. Nem merném megkérdezni, hogy erre mikor kerül­het majd sor. Megemlítem azt is, hogy az eltelt időszakban végbement fejlődés nagysága azzal is jellemezhető, hogy 1946-ban 36 ezer ágy működött az országban, ma közel százezret tartanak nyilván. Az ágyszám növekedése persze nem nettó többlet, mert benne van ebben az ágyak összezsúfolásából eredő szapo­rulat is. Abban az egyetemi klinikai épületben, amelyben én 38 éve dolgozom, a negyvenes évek­ben 70 beteget ápoltak, ma 290-et. Az ember egyik szeme sír, a másik nevet, ha azt látja, hogy például a nagyatádi kórház állagához és civilizáltságához képest egyik-másik egyetemi klinikánk a mai kívá­nalmakhoz mérten valósággal ispotálynak nevez­hető. Ilyen körülmények között elfogadhatatlan az egészségügyi építkezések gyakori elhúzódása és a költségeknek ebből eredő növekedése. Ezzel a je­lenséggel szemben évtizedek óta tehetetlenek mind a tanácsok, mind az illetékes minisztériumok. Az országgyűlés több bizottsága — vállvetve — meg­próbálkozott ezzel, de eredmény nélkül. Nem értek hozzá, hogy mivel lehetne rábírni a nagyvállalato­kat : ne vonják ki magukat az egészségügyi építke­zések kivitelezése alól. Ha az ok a jövedelmezőség hiánya, akkor mégiscsak a szabályozáson kellene változtatni. A legsürgetőbb bajok enyhítésére szeretnék néhány konkrét javaslatot tenni, amelyek talán a mai nehéz körülmények között is mérlegelhetők. Az előttünk fekvő jelentésekből is kitűnik, hogy az építési tervek egy része nem valósul meg az esedé­kesség esztendejében. Ilyenkor a fel nem használt pénz veszít az értékéből, nem is szólva arról, hogy az építkezés költségei — ettől függetlenül — emel­kednek. Ha az építtetők idejekorán bejelentenék a Tervhivatalnak, hogy a keretet nem tudják idejé­ben felhasználni, akkor annak még talán volna rá lehetősége, hogy a föl nem használt kereteket át­csoportosítsa olyan építtetők részére, akik kész tervvel és kivitelező kapacitással rendelkeznek. Arra gondolok, liogy az egészségügyi intézmé­nyek középtávú beruházási és felújítási tervei szükségképpen a tervszámokhoz igazodnak. Ilyen körülmények között az időközben felmerülő, kisebb volumenű munkálatokra nem kerülhet sor — holott ezek, bár kisebb igényűek, sokat enyhíthetnének a tűrhetetlen zsúfoltságon, segítenének a higiénés fogyatékosságok felszámolásában és más jellegű, újonnan adódó, olykor egészen égető feladatok megoldásában. További idevágó javaslatom az volna, hogy a kormány az egészségügy sajátos helyzetére való te­kintettel legalább ebben az ágazatban tekintsen el a beruházás és a felújítás éles elhatárolásától» Az egészségügyben ma minden négyzetméternyi terü­letnövekedésnek nagy a jelentősége — márpedig a területnövekedés fogalmilag beruházásnak minő­sül. El tudnám képzelni, hogy az előbb említett ki­sebb volumenű munkákra vonatkozóan megálla­pítanák azt az értékhatárt, mondjuk 10 millió fo­rintot, amelyen belül nem tesznek különbséget be­ruházás és felújítás közt, és ezáltal a rendelkezésre álló vagy újonnan rendelkezésre bocsátott kerete­ket a mindenkori szükségleteknek megfelelően sza­badon felhasználhatóvá tennék. Lehet, hogy telje­sen szakszerűtlen az, amit javasolok az illetékes pénzügyi fórumok számára, de úgy tűnik, hogy a köiülményeink közt kívánatos rugalmas gazdál­kodás körében talán ezek a furcsa, formabontó öt­letek is még fontolóra vehetők. A helyszűkével küzdő egészségügyi intézményeknek ez is nagy segítség volna, mert vannak olyan égetően sürgős felada­taik is, amelyekkel bajos megvárni a következő tervidőszakot. Tisztelt Országgyűlés! Az egészségügyi törvény minden magyar állampolgárnak biztosítja a magas szintűnek és ingyenesnek szánt ellátást. Az ország­ban ez idő szerint 157 tanácsi kezelés alatt álló kór­ház van, amelyek az országos ágyszámnak több mint háromnegyed részét fogadják be. E kórházak mind­egyike más-más tanács felügyelete és igazgatása alatt áll. Ember vagy minisztérium legyen a talpán, amely mint ágazati felelős ennyi kórházban és sokszorosan ennyi számú osztályon belül szavatol­ni tudja az egységes színvonalat és azt, hogy ki-ki az átfogó egészségügyi koncepció szerint neki ren­delt feladatnak a törvény szelleme és betűje sze­rint eleget tegyen. Érthetően, vannak tanácsok, amelyek külö­nös súlyt helyeznek a kórházak fejlesztésére, van­nak viszont, amelyek — a körülmények folytán — más feladatokat tekintenek előbb valónak. Persze, ki-ki a saját körülményeit ismeri a legjobban, és a tanácsi önállóság vitathatatlanul politikai rendsze­rünk egyik szilárd pillére, és a demokráciának, a felelősségvállalásnak egyik legjobb iskolája. De az egészségügyi ellátás törvény által megkívánt szín­vonalának biztosítása egy ilyen szerteágazó, a helyi döntésektől nagymértékben függő hálózatban ak­kor sem szavatolható, ha a ráfordítások jelentős ré­szét az állam központi forrásokból nyújtja. A minisztériumnak csak a megyei kórházak­ban van közvetlen beleszólása a kinevezésekbe, sőt, akár a betegosztályok belső összetételének ala­kításába, holott az előbbi a munka színvonalát, az utóbbi a szakellátás kapacitását érinti. Azt világo­san kell látni, hogy bárhol mutatkozik zavar a he­lyi ellátásban, az ott, a helyszínen károsítja a be­tegellátást, vagy a terheket egy másik intézményre hárítja. Az ókori Róma, amelytől a világ a jogot és az államigazgatást tanulta, azt a gyakorlatot követte, hogy nehéz időkben a központi hatalmat erősítette. Talán nem kell tovább bizonygatni, hogy az egész­ségügy is érzi az idők szorítását, arról nem is szól­va, hogy a világban végbemenő gyors műszaki fejlődés az egészségügyben is igen komoly, alig ki­elégíthető devizaszükségletekkel jár, és ez önmagá­ban is szükségessé teszi az importálandó eszközök körültekintő megválasztását és a közérdekű priori­tások szerinti szétosztását. Ami a szükséges és részben már folyamatban levő fejlesztési programokat illeti; sürgető feladat-

Next

/
Thumbnails
Contents