Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.
Ülésnapok - 1980-20
1315 Az Országgyűlés 20. ülése, 19 nisztertanácstól, hogy tartsuk tiszteletben az alkotmány előírásait és biztosítsunk nagyobb súlyt az Országgyűlés munkájának, valamint a választott testületek véleményezési, döntési lehetőségeit bővítsük. Sok szó esett ma a kormányzati munka helyi szerveinek, az államigazgatási szerveknek, úgy is mondhatnám, a „helyi önigazgatásnak" a munkájáról. Mivel nem vagyok tanácselnök, mint kívülálló tárgyilagos féként megállapíthatom, hogy a mai időkben viszonylag kevés elismerő szó éri ezeknek az intézményeknek, szerveknek a munkáját. Mintha a sajtó is inkább a hiányosságokra koncentrálna, s és abból a kettős kötelezettségből, ami a tanácsokra hárul, — egyrészt a központi akaratnak az érvényesítése, a végrehajtása, másrészt a területi érdekek képviselete — mintha csak az egyikre helyeznénk a hangsúlyt, holott arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy végső soron a helyi választott testületek és ezek tisztségviselői, tagjai állnak az első vonalban, és munkájukon, tevékenységükön sok múlik abban, hogy a lakosság milyen véleményt alakít ki a kormány munkájáról, jónak, vagy kevésbé jónak tartja. Attól nem kell félnünk, hogy a tanácsok nem tartják be, illetve nem hajtják végre a központi utasításokat ; még akkor is megtették ezt, akkor is érvényesítették, amikor ez a területi irányítást már kevésbé segítette. Azt hiszem, hogy az együttműködés során kölcsönösen több bizalomra lenne szükség. A központi szervek képviselőinek nem szabad feltételezniük azt, hogy a „végrehajtásért felelős testületek, tisztségviselők már eleve a „kiskapukat" keresik akkor, ha valamilyen más módszert, valamilyen más megoldást javasolnak, a másik oldalon, ha úgy tetszik, „lent" pedig nekünk meg kell értenünk, és még inkább meg kell értetnünk, hogy az adott központi intézkedés mindnyájunk érdekében történik. Az utóbbi két év kiemelt programjainak teljesítése és az elért eredmények nyomán a beszámoló azt az alapvető megállapítást tartalmazza, hogy összességében a kép a tervhez hasonlóan, vagy a tervezetthez, a várthoz hasonlóan alakult, és jobbak az eredményeink, mint amit a nehezedő külső és belső körülmények között elvártunk. Nem hiszem azonban, hogy e két esztendő tanulságaiból messzemenő következtetéseket lenne szabad most, a ciklus közepén levonni. Tudjuk jól, hogy a szigorodó körülmények ellensúlyozására jelentősen mozgósítottuk természetbeni és pénzbeli tartalékainkat. Kérdéses ennek a jövőbeni lehetősége, de kérdéses az is, hogy hol van tulajdonképpen az elviselhetőség határa? Sok szó esett a mai ülésen arról, hogy eredményeinkben jelentős szerepe volt a társadalmi összefogásnak, annak, hogy a csökkenő költségvetési eszközöket lakossági erőforrásokkal helyettesítettük. Alig van ma olyan központi program, amely ne hivatkozna a lakossági erőforrások mozgósításának igényére, amely ne számolna a lakosság pénzeszközeivel. A mai helyzetben a lakosság is mindinkább érdekeltté válik önmaga sorsának jobbításában, és a lakossági jövedelmek mindinkább részt vesznek az ellátás és az infrastruktúra fejlesztésében. Ezt — érthetően — a központi vezetés is szorgalmazza, a tanácsoknak pedig alapvető feladata ennek a szervezése. Az ilyen jellegű társadalmi ösz ?3. június 23-án, csütörtökön ' 1316 szefogásnak nemcsak a gazdasági eredménye jelentős, — Maróthy elvtárs 15 milliárdos számot említett — hanem ugyanilyen jelentősnek, vagy fontosabbnak tartom ennek a hátterét, a lakossági egyetértést, amely egyben politikánknak, a kormány programjának a támogatását is jelenti. Mindemellett néhány problémára szeretnék utalni. Az egyik az, hogy ellentmondást látok abban a központi koncepcióban, amely a jövedelem-kiáramlás mérséklésére, másfelől a lakossági erőforrások mozgósítására irányul. Tulajdonképpen a lehetőségeinkhez igazodó mérsékeltebb jövedelem-kiáramlással számolunk, de ugyanakkor magasabb lakossági hozzájárulást várunk el. Nem vesszük eléggé figyelembe azt, hogy a lakosság teherbíró képessége differenciált. Arra gondolok, hogy nem azoknál az állampolgároknál, nem azoknál a családoknál vannak a felhalmozott pénztartalékok, ahonnan eg^egy. akcióhoz való hozzájárulást várunk. Nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy ezek a lakossági hozzájárulások a jelenlegi árszínvonal mellett is már csak a költségvetési eszközök kiegészítésére szolgálnak, és ezeket nem helyettesíthetik. Egy megyei példát említenék meg, amely bizonyos mértékben kapcsolódik ehhez a problémához. Ismeretes, hogy a bányászat munkaerőgondjainak megoldása érdekében hoztuk létre a bányászlakás-akciót még a tervciklus kezdetén, azzal a szándékkal, hogy ezeknek a lakásoknak körülbelül kétharmad részét állami erőből, egyharmad részét magánerőből építjük meg. Időközben érthetően megváltoztak a körülmények, most az arány fordított, 30 százaléka a központi erőből állami célcsoportos lakás ós 70 százaléka volna magánerőből történő lakásépítkezé. A mai árak mellett a hitel és vállalati támogatás után körülbelül két-háromszázezer forintot kellene fizetni annak a fiatalnak, aki eljön az ország más területéről bányásznak. Azt hiszem, hogy ez első hallásra is irreális követelménynek tűnik és ez az akció, ami önmagában helyes és a bányászok munkaerő gondjainak megoldásához hozzájárulhat, ilyen körülmények között elveszti a hatását. Végül egy régi gondot említenék meg, bár kicsit elvinek tűnik ennek a fölvetése, de úgy vélem, hogy a központi hatalom és helyi önkormányzat viszonyában ez a probléma is ide tartozik. Ismeretes, hogy a kormány a tanácsoknak feladatul adta az adott terület gazdaságának, gazdasági fejlődésének összehangolását. Ehhez a koordinációhoz azonban nem rendelkeznek a tanácsok elegendő eszközökkel, nincs kellő ráhatásuk a nem tanácsi gazdálkodó szervekre, amelyeknek alig van közvetlen kapcsolata a tanácsi pénzalapokkal. Ismeretes, hogy jelenleg a tanácsok a terület gazdaságának befizetésétől kevésbé függenek, hisz feladataikat nagyrészt költségvetési támogatás segítségével oldják meg. A költségvetés jelenlegi szabályozói szerint bizonyos esetektől eltekintve vállalatoktól nem is vehetnek át anyagi eszközöket, segítséget a tanácsok. Ez elsősorban a falusi községi tanácsokat, kisebb városi tanácsokat érinti érzékenyen, falun nem segíti elő a lakosság-megtartó képességet. Azt hiszem, hogy itt egy kissé többnek tűnik a fék, mint ami kellene és indokolt volna, főként -a tartalékok mozgósítása, a közös feladatok meg-