Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-30

1995 Az Országgyűlés 30. ülése, 1984. december 19-én, szerdán 1996 ELNÖK: Miskó István képviselőtársunk felszólalása következik. MISKÓ ISTVÁN: Tisztelt Országgyűlés! Nemzetünk közös családi költségvetésének megvalósításáért tevékenykedni mind a tervező, mind a jóváhagyó, mind a végrehajtó szférában érdekbevágóan fontos feladat. Hozzászólásomban a helyi tanácsok költségvetési gazdálkodásával kívánok foglalkozni. Több mint két évtizede dolgozom községi tanácsnál, ahol a saját költségvetési kereteink, mint cseppben a tengert, úgy mutatják népgazdaságunk költségvetési lehetőségeinek változásait. Ha a reálérték-csökkenést figyelmen kívül is hagyom, akkor az a tény, hogy lényegében változatlan lélekszámmal egy 12 ezer lakosú nagyközség tanácsának fenntartási költségvetése a 20 év előtti 4 millió forintról 1985-re közel 60 millió forintra növekedett, úgy gondolom, külön kommentár nélkül bizonyítja társadalmunk sokoldalú gondoskodásának bővülését, az önálló gazdálkodás terjedelmének változását, és azt, hogy közösen, összefogással hogyan tudtunk előrehaladni. Szívesen, nem titkolt örömmel mutatjuk ezt meg mindenkinek. Megtettük ezt az amerikai városok polgármestereinek és megtesszük a szocialista országokból hozzánk érkező vendégeknek is. így teremtettünk két évtized alatt bölcsődéket, óvodákat minden igénylő részére, az egyműszakos iskolai oktatást biztosító tantermeket, a tanyai gyerekeknek kollégiumot, a . külterületi lakosságnak betegszállító szolgálatot, a nyugdíjasoknak napközi otthont és panziót, így vált megszokottá nagyközségünk életében az idegen nyelvi tábor, a képzőművészeti alkotó telep, a korszerű könyvtár, az új üzletek, . éttermek és szolgáltató létesítmények sora, és jogos örömmel állítottunk felszabadulásunk 40. évfordulóján méltó, szép emlékművet a település főterén. Természetesen az országos gondokat jól érzékeljük. Az utóbbi 5—6 évben az intézményfenntartás elért szintjének biztosítására, esetenkénti szerény javítása sokszor nem a költsévetési lehetőségeknek, hanem a kollektívák, az érdekelt lakosság áldozatkészségének volt köszönhető Tiszakécskén is. Nélkülözhetetlen forrássá vált a koordináció és a társadalmi munka, melyek növekvő mértéke annak bizonyítéka, hogy lakosságunk megbecsüli az eredményeket, sajátjának érzi a közösségi létesítményeket és személyes, családi boldogulásával arányban, az önkéntes vállalkozás ezernyi formájával segíti a közcélok megvalósítását. A költségvetési tervezés bázisrendszerű metodikája sajnos eredendően hátrányos helyzetbe hozza és tartja azokat a településeket, ahol az intézményeket sorra és rendre, biztatást nem várva, sokszor a központi ütemezést megelőzve, széles körű társadalmi munkával, takarékosan és célszerű szerénységgel teremtették meg. Ezeknél sokkal alacsonyabb a bekerülési érték, így aztán az azután képződő fenntartási alap is, mint ahol ezek a létesítmények bőségesebb központi forrásokból, látványosan, igényesebben és bizony sokkal drágábban valósultak meg. Célszerűnek tartanám ezért és javasolom, hogy vizsgálják meg az illetékes szervek: a normatív szabályozás nem lenne-e igazságosabb a tanácsi intézményfenntartásban. örömmel olvastam az előterjesztésben, hogy az intézményfenntartási kiadások növekednek. Az építőanyagok és épületszerelvények gyors áremelkedése erősen devalválta a változatlan nagyságú fenntartási összegek reálértékét. Ha rajtam állna, és megengedném, hogy az önállóan gazdálkodó tanácsi intézmények, fenntartási keretük terhére, óra-, vagy havibéres rendszerben béralapjukon kívül bízhassanak meg nyugdíjas, vagy mellékfoglalkozású mesterembereket a kisebb, folyamatos szükségletű javítások elvégzésével, hiszen éppen ezen a területen éri az intézményeket a legtöbb boszszúság, a késedelmes munka és az irreálisan nagy számlák miatt. A módosítást sokkal jobb megoldásnak tartanám, mint az intézményektől elidegenülő gazdasági és műszaki ellátó szervezetek működtetését, az új hierarchiák kiépülését. Az is nagyon jó dolog lenne, ha a Pénzügyminisztérium által bizonyára ismert tényt, miszerint az úgynevezett automatizmusok korántsem fedezik az intézménygazdálkodást ért árhatásokat, az ágazati szervek is világosan tudnák. Akkor bizonyára nem szaporodnának az anyagi lehetőségeket nélkülöző, óhaj szinten maradó irányelvek, előírások, amelyek ilyen formában többet ártanak, mint használnak az állami irányítás hitelének. Emellett méltánytalanul szembeállítják a tanácsi vezetőket a papíron szépnek látszó ágazati követelményekkel. Mindennek a sorrendje, úgy kellene, hogy kezdődjék: megvannak-e, vagy megteremthetők-e arra a pénzügyi lehetőségek. Évek óta felszaporodtak a „majd kigazdálkodjak a helyi tanácsok" alapján álló elintézési formák. ' Ennek pedig szűkül az alapja. Az eddigi gyakorlatunkban azt tapasztaltuk, hogy elsősorban az átengedett bevételi források kieséseit kellett pótolniok a felettes szerveknek és nem a többletbevételek egy részét elvonniok. Nehezíti a helyi tanácsok munkáját az is, hogy a központi tervező szervek által egyes feladatok alapfokú, mások nem alapfokú besorolása nincs szinkronban a lakosság helyi szükségleteivel és igazságérzetével. Nem állhatnánk nyugodt lelkiismerettel a lakosság elé, ha úgy gazdákodnánk, hogy az óvoda és az iskola minden szükséges anyagi támogatást megkapott, miközben például a művelődési ház, vagy a könyvtár tönkremenne, személyi és tárgyi feltételei legfeljebb a pókhálósodásra lennének elegendők. Véleményem szerint az ország sok településének elszemetesedési folyamatát sem lehet rábeszéléssel megállítani. Alapvető kérdéssé és feladattá vált most már a legkisebb településen is a köztisztaság és a környezetvédelem. Ez költségvetési eszközökkel is megalapozható, de főleg szervezett és intézményes megoldást sürget. Az új irányítási rendszer hatásai közvetetten 1985-ben, majd kiszélesedett formában 1986-ban elérik a tanácsok gazdálkodását. Az előjelek azt láttatják, hogy az önálló felelősség