Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-29

1941 Az Országgyűlés 29. ülése, 1984. október 18-án, csütörtökön 1942 vegyes a kép. Leginkább a községekben vár ránk még jócskán tennivaló. A vita a tanácsok gazdasági önállóságát sürgetve vált szenvedélyessé, mégpedig tömören: úgy, hogy a tanácsok rendelkezzenek megbízható pénzügyi forrásokkal, kapják meg a közérdekű felhasználás szabadságát, ne vigyék kényszerpályára, ne „pántlikázzák" a helyieket megillető pénzeket és tegyék a központi szervek lehetővé a területen működő üzemekkel, vállalatokkal, intézményekkel való közvetlen érdekeltséget. Magyarán azt, hogy a gazdálkodásuk eredményeitől, kudarcaitól függően, nevessenek vagy sírjanak együtt a tanácsok és a befizetésre kötelezettek. E témakörnél — a követelménj^t, és önállóságot is hangsúlyozva — esett szó a többjelöltes választásokról, a politikai munka fontosságáról, arról, hogy a választók jobban ismerjék meg politikánk lényegét. A jelölteket, tanácstagokat, képviselőket — és ezáltal legyenek képesek dönteni abban, hogy kire miért szavazzanak, mégpedig úgy, hogy a legalkalmasabbat juttassák be a testületekbe. A bizottság tagjai Rőder Edit, Szabó Kálmán, Ladányi József képviselők fontosságához méltóan szóltak a tanácstestületek szerepéről, jelentőségéről, a szocialista demokrácia kibontakoztatásának alakulásáról. Szabó Kálmán úgy fogalmazott, hogy a tanács népképviseletet, államigazgatást, önkormányzatot megtestesítő hatalom felelős hordozója. Magukról a testületi ülésekről szólva hangsúlyozták a képviselők az előkészítés fontosságát a bizottságokban, a a tanácstagi csoportok ülésein; társadalmi vita keretében olyan témák kiválasztását, amelyekben érdekelt a lakosság, és azért eleven a vitázó kedv; az érdekek ütköztetését, bár manapság az a gyakorlat, hogy a döntésalternatíváit jobbára a pénzhiány ösztönzi, pedig a szűkösség is kínálhat választási lehetőséget a jó és a rossz, vagy a jó és a még jobb között. A bizottság vitája erősen rezonált a tanácstestület és az apparátus kapcsolatára. Egyértelműen úgy foglalt állást, hogy az apparátusnak kötelessége kiszolgálni a testületet. Hogy ez közhasznúvá, zavartalanná váljon, ahhoz figyelembe kell venni a napi gyakorlat szereposztását. Például azt, hogy az apparátusi partner — mondjuk osztályvezető — általában jó szakember. Naponta kapcsolata van a felügyelő tisztségviselővel, az előterjesztést többnyire ők készítik és a tisztségviselőt a kötelező előzetes egyetértés által sokszor állítja maga mellé. Ezzel szemben a tanácstag egyénileg vagy a bizottságban havonta, esetleg kéthavonta találkozik testületi ügyekkel, az egyre erőteljesebb érdekképviselet — benne az ágazat és terület ütköztetése — pedig nem teszi simulékonnyá kapcsolataiban. Ahhoz tehát, hogy a nagyobb és kisebb közösség javára jól döntsön, legyen a pályán és ne a partvonal mellett, kapjon háttérinformációkat, vegyen részt az előterjesztés kimunkálásában, a döntés, esetleg több döntés előkészítésében és így foglaljon állást szuverén módon a testületben. Azután szó volt arról, hogy nem „meghatározó szerepet" deklaráló formalitás, hanem éppen objektív feltétel, hogy mint például a Szovjetunióban és nálunk Í3 egyre több településen legyen tanácstagi szoba jogszabályokkal, határozatokkal, gépíróval, telefonnal, ahol a tanácstag szót válthat az apparátusi dolgozókkal, netán osztályvezetőkkel érdemi ügyekben és nem kell méltatlanul félórákat előszobáznia. Sokan hisszük, hogy ebben a hatalmas gyönyörű Országházban is lehetne az idezsúfolt hivatalok mellett egy vagy két szobát biztosítani a képviselőknek, ahol egyedi tennivalóik intézése során normálisan dolgozhatnának és nem kellene a folyosók pamlagain az ölükbe vett jegyzetek felett görnyedniük. A bizottság tagjai közül Mátay Pál, Györe Sándor, Ladányi József beszéltek a területfejlesztés tanácsi tennivalóiról, feladatairól. Ennek lényege a következő: A komplex területfejlesztésben a tanácsoknak van felelősségük, jogosítványuk kevésbé, és bár a tervtörvényben — akárhogy is szorgalmaztuk — nem tudtunk egy mondat erejéig sem helyet szorítani a tanácsoknak, a pártbizottságok és a főhatóságok természetesen számon kérik ezt a munkát. Azért természetesen, mert ezt felelősséggel tervezni, szervezni, kézben tartani csak a mindenhol jelenlevő tanácsok képesek. Ami a klasszikus tanácsi fejlesztést illeti, a tapasztalatok és a lehetőségek a következőkről győznek meg: A népgazdaság helyzetét figyelembe véve indokoltan csökkent a fejlesztési alap, alig igazolhatóan drágább lett az építőanyag és a kivitelezés. Mégis azt ígérik az elért eredmények: hogy a tanácsok a kiemelt társadalmi-gazdasági programokat — lakás, általános iskolai tanterem, egészségügyi, szociális feladatok — teljesíteni fogják. Megkérdezhetnénk, hogyan? Erre a matematika nem ad választ, de annál inkább a lakossági összefogás, hiszen társadalmi munkával, pénzzel, társulással építünk az említett programokon túl utat, járdát, víz- és csatornahálózatot. A bizottsági vita alapján csak két területet részleteznék töredékesen. Ma egy tanyai család 60 ezer forintot fizet átlagosan, hogy villanyhoz jusson. Ez számára az egyetlen infrastruktúra, és nemcsak fényt jelent, de világosságot is, a háztartás gépesítését is, öntözést is, meg azt, hogy a termelés mellett a tanyai ember is tudjon valamit erről a szocializmust építő országról és legyen kontaktusa közéletünkkel. Vagy a vezetékes gázellátást említeném: árkot ásnak, 20—30 ezer forintokat fizetnek az emberek, hogy lakásukba jusson a gáz és boldogan fizetik, mert más minőségű lesz az életük. (Ez nyilván érinti az árualapot, de akkor is érinti, ha ezt a pénzt megfejelve például bundára költik az érdekeltek, legfeljebb a beruházás nem olyan közhasznú.) A vitát az tette részletessé, hogy tartunk egy olyan tervezett intézkedéstől, amely úgy állapít meg beruházási színvonalat a tanácsi fejlesztésben, hogy lakossági befizetés esetén csökkenti a központi forrást. Ez nagy hiba lenne, ellentmondana a politikai állásfoglalások tömegének, a szocialista demokrácia szándékának, és felszámolná a lakossági aktivitást, amelyet a 60-as évek elejétől hoztunk lendületbe. Tisztelt Országgyűlés! Amikor a hatósági munkáról, ügyintézésről beszélünk, már évek óta úgy kezdjük: emelkedik a tevékenység színvonala. Ez általában igaz, de más módon fejtegette ezt Rőder Edit és Nezvál Ferenc képviselő. A tanácsoknál hozott határozatok 0,5 százalékát kell a fellebbezés 5 ORSZÁGGYŰLÉSI ÉRTESlTÖ