Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-29

1919 Az Országgyűlés 29. ülése, 1984. október 18-án, csütörtökön 1920 számos javaslata, és többek között a Magyar Népköztársaság erejéhez mérten igen nagy erőfeszítése. Ehhez a másik fél politikai elhatározása is szükséges. Ha azt mondhatjuk — és ezt kell mondanunk —, hogy az utóbbi időben kitört, vagy előidézett válságok és feszültségek, nemzetközi konfliktusok egyebek mellett azzal is jellemezhetők, hogy hevenyből krónikussá válnak, akkor azt is kell mondanunk, hogy ez azért van, mert az egyik fél, és ritka kivételtől eltekintve ez a fél az imperializmus, nem keresi és nem is hajlandó keresni azokat a kompromisszumokat, amelyeknek a hetvenes évtized enyhülésének eredményeit köszönhette az emberiség. A hetvenes évek kompromisszumaira az a felismerés vezetett, hogy a két világrendszer katonai erőviszonyai kiegyenlítődtek és a világ elpusztításának kockázata nélkül nem képzelhető el a rendszerek versengésének katonai eszközökkel való eldöntése. Ezt a felismerést az egyik, az imperialista fél ma feledtetni igyekszik, és újból katonai erőfölényt akar elérni. Ebből következik egyebek között a jelenlegi nemzetközi konfliktusok elhúzódása, a feszültséggócok változatlan fennállása, újabbak keletkezése és mindenféle egészséges, a politika elvi alapjait nem érintő kompromisszum megakadályozása. A másik fél hajthatatlansága nem istencsapása, és nem véletlen. A napokban áttanulmányoztam egy ismert francia szerző, Raymond Áron: A század utolsó évei című könyvét, amelyet röviddel halála előtt írt. Áron szociológus, politológus, egyetemi tanár és újságíró, volt egyebek között a jobboldali Le Figaro munkatársa. Bár műveltségét tekintve a XX. század francia értelmiségi elitjéhez tartozott, megkülönböztette ettől az elittől az, hogy rendíthetetlen híve volt mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államoknak és hasonlóan rendíthetetlen ellenfele, ideológiai és politikai ellensége a szocializmus országainak. Ezt kell mondanom róla akkor is, ha a latin azt mondja: de mortuis nihil nisi bene. Az előbb említett szovjetellenességtől áthatott könyvében is találunk azonban árulkodó megállapításokat. Az egyik így hangzik: „Az Egyesült Államokat az öböl — a Perzsa, illetve az Arab-öbölről van szó — olajban való gazdgasága kényszeríti a védelemre." ,,A Közép-Kelet, ha beleértjük az öböl államait — hangzik a másik idézet — globális jelentőségű tét az Egyesült Államok és az egész nyugat számára. Ennek a régiónak minden állama : Irán, Irak, az öböl minden állama ingatag, és sebezhető a lázadások szempontjából." Nem szorul más bizonyításra, hogy a válságok krónikussá válása mögött egyfelől napi imperialista, másfelől történelmi, azaz a társadalmi haladás elleni harc távlati érdekeit is szem előtt tartó imperialista érdekek húzódnak meg. A másik gondolat: A bevezetőben már utaltam a hírszolgáltatás mai gyorsaságára. A hírszolgáltatás azonban nemcsak gyors, hanem kiterjedt is, elér a világ minden zugába. Nemcsak arra alkalmasak a hírszolgáltatás mai technikai eszközei, hogy informálják a világot arról, ami történik, hanem arra is, hogy az információkat dezinformációvá, az orientációt dezorientációvá változtassák. Nem a szocialista országok, hanem a harmadik világ képviselői kezdeményezték az UNESCO-ban az úgynevezett MacBride-bizottság létrehozatalát, jelét adván tiltakozásuknak az ellen, amit ők tájékoztatási imperializmusnak neveznek. A kiváló szakemberekből álló bizottság jelentése őket igazolta. Kiderült, hogy a világ közvéleményét lényegében négy-öt nagy tőkés hírügynökség, újabban pedig a műholdas tévés műsorszórás, vagy a video-kazettás propaganda manipulálja, nem a szabadságukat és függetlenségüket kereső népek érdekei vezérlik. Ezzel magyarázható, hogy az Amerikai Egyesült Államok ki szándékozik lépni az UNESCO-ból, mondván, hogy egy többség rákényszeríti a szervezetre saját akaratát. A minap olvastam a Német Szövetségi Köztársaságban megjelenő Aussenpolitik című tekintélyes folyóiratban erről a témáról a következőket. ,,Az Egyesült Államoknak az UNESCO elleni akciója összefügg azzal az erősödő nyilvános bírálattal, amelyet a nyugati demokráciák az ENSZ-szel és „családjával" szemben hangoztatnak. Ez az akció nem korlátozódik az UNESCO-ra, és nem jelenti egyszerűen az amerikaiak külön útját. Az angol kormány 1984. április 2-án szintén levelet intézett M'Bowhoz, az UNESCO főigazgatójához. Ebben Timothy Raison illetékes államminiszter bejelentette, hogy a kormány ez év végén dönt Anglia UNESCO-tagságának kérdéséről, és azt követelte, hogy addig lényeges jelek mutassanak a változásra a szervezet munkaprogramjában. Lehetséges, hogy más országok is csatlakoznak. Az Egyesült Államok lépésének jelzést adó hatását nem lehet nem észrevenni, egészen biztos, hogy ez már eleve szándékos volt. Az UNESCO már régóta lappangó válsága ezáltal nyilvánosságra kerül." Eddig az idézet. A tegnapHapokban olvastuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem változtat kilépési szándókán, az UNESCO főigazgatója pedig nem enged a nyomásnak, és nem hajlandó lemondani. Azt is olvashattuk tßgnap az újságban, hogy Grenadában rövidesen bíróság elé állítják azt a Bishop-féle kormányt, amely az ország^ törvényes kormánya volt, és amelyet az Egyesült Államok katonai intervencióval döntött meg. Én még emlékszem, hogy az ötvenes évek derekáig az ENSZ-nek ötvenegy tagállama volt, és közöttük a nyugati tőkés országok, a latin-amerikaiak és néhány ázsiai és csendes-óceáni ország alkotta a többséget. Abban az időben az Egyesült Államok olyan határozatot fogadtatott el az ENSZ-ben, amilyet akart. Ezt akkor demokráciának nevezte. Most az UNESCO-ban, de nemcsak az UNESCOban, hanem — mint az előbbi idézetből is kitűnik —az ENSZ-ben is, de más nemzetközi szervezetekben is, amikor a harmadik világ országainak, közöttük a .Közel-Kelet arab államainak érdekeiről van szó, tanúi vagyunk annak, hogy többség jön létre az Egyesült Államokkal és legkitartóbb szövetségeseivel szemben, olykor egyedül az Egyesült Államokkal szemben. Ezt az Egyesült Államok nem nevezi demokráciának. Ez enyhén szólva sajátságos felfogás. Mindenki tudja, hogy a harmadik világ országai, legalábbis nagy többségük, nincsenek könnyű helyzetben. El vannak adósodva, Afrikában nagy területek sivatagosodnak el, pusztul ember és állat, nő a gazdasági szakadók a fejlettek és a fejlődők között. De azok a népek, amelyek vezetőikkel együtt kitartanak függetlenségük mellett, mintha ismernék Petőfi 137 évvel ezelőtt írott két versét, A kutyák