Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-19

1233 Az országgyűlés 19. ülése, 1983. március 24-én, csütörtökön 1234 geiben, amikor megfogalmazza a munkához való jogot. De senkinek ne legyen lehetősége következmények nélkül megtűrni a helyenkénti fegyelmezetlen munkát, és azt, hogy tisztességes emberekre rácsapják az ajtót. Gondolom, sokan vagyunk és vannak, akik ebben tesznek, tehetnek és tenni is fognak. Köszönöm figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik dr. Fodor István képviselőtársunk. DR. FODOR ISTVÁN: Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Kérem, tekintsenek el attól, hogy részletekbe menően, tételesen fejtsem ki a Pest megyei képviselőcsoport egyetértését azokkal a megállapításokkal, melyek az előre megküldött írásos anyag tanulmányozása folytán korábban valamennyiünk előtt ismertté váltak, illetve, amelyek mintegy konklúziói a mai beszámolóknak is. Vitánk során megfogalmazódott, hogy államéletünkben, a jogalkalmazó szervek tevékenységében megfelelően érvényesül a törvényesség. Ügyészségeink, bíróságaink gyakorlata kellően tükrözi az Elnöki Tanácsnak a jogalkalmazás jogpolitikai irányelveiről szóló határozatát, annak szellemét. Az alkalmazott joggyakorlat társadalmi hatásában kedvező légkört, jó hangulatot biztosít mindennapi munkánkhoz, életünkhöz. Az összességében mindenképpen pozitív értékelés mellett szóba került az a kívánalom, hogy a továbbiakban is az eddigiekhez hasonló gyakorisággal vizsgálja az országgyűlés ezt a kérdéskört. Gazdasági életünk állandó formálódása, valamint nemcsak az egyéni, hanem a társadalmi életritmus felgyorsulása mellett csak akkor tudjuk megőrizni társadalmunk arculatának legalapvetőbb vonásait, ha naprakészen elemezzük azt a környezetet, azt a közeget, amelyben jogrendünknek hatnia kell. Pest megye és ezen belül is a fővárost közvetlenül körülvevő községek övezete két vonatkozásában sajátságos, az ország más részeihez képest eltérő környezetet jelent. Az egyik ilyen különbség, hogy évente megközelítően 15 000 lakossal nő ennek az övezetnek a lélekszáma az ország távolabbi vidékeiről történő bevándorlással Gondolom, nem szükséges bizonygatni, hogy az érintett községek semmilyen vonatkozásban sincsenek felkészülve a nem természetes népszaporulat létfeltételeinek biztosítására. Illetve, egy feltétel adva van, s ebben a főváros és környéke, valamint az üdülőövezetek az ígéret földjét jelentik, van munkalehetőség. Ebből adódik az eltérő környezetet jelentő másik különbség. A munkavállalókhoz képest többszörös az igény az úgynevezett alkalmi munkára. Ma a fővárosban és környékén alkalmi munkával 3—4—5-szörösét lehet megkeresni annak, amit egy jó szakmunkás szervezett munkaviszonyban, azonos időtartamban kereshet. Önmagában még ez sem okozna gondot. Azonban az alkalmi munkavállalók, a bevándorlók egy kis része eleve felelőtlen, laza életvitelű ember, s a jó kereset számukra nem az új környezetbe történő gyors beilleszkedés anyagi létalapját jelenti, hanem a lehetőséget arra, hogy a rendszertelen munkavégzéssel is biztosítsák dologtalan életmódjuk szükségleteit. Nem szándékom kriminológiai tanulmányt előterjeszteni arról, hogy az időszakosan alkalmi munkát végző, hogyan válhat már teljesen a környezetén élősködő, magát spekulációval, üzérkedéssel fenntartó egyénné, s ebben a mivoltában már közveszélyes munkakerülővé, s hogyan lehet ennek végkifejlete a fosztogatás, lopás, betörés, rablás. Még kevésbé szándékom általánosítani, s ezáltal embereket megbélyegezni, vagy akár potenciális bűnözőnek kikiáltani. Ámde nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az erőszakos és garázda bűncselekményekben, valamint a család és ifjúság elleni bűntettekben meghatározó szerephez jutott a munkakerülő életmód. A Pest megyei Főügyészség eseteiben 1982-ben a gyermektartás fizetési kötelezettség nem teljesítése miatt elmarasztaltak 18 százaléka, a munkaterápiás kezelésre utaltak 23 százaléka közveszélyes munkakerülő volt. A közvéleményt érthetően nyugtalanítja, hogy néha úgy tűnik, nincs kellő eszköz a korábban már egyszer vagy többször felelősségre vont, majd a régi környezetébe visszakerülő, bűnözésre hajlamos elemek életvitelének megváltoztatására. Nem ritkán hajlamosak vagyunk arra, hogy egy-egy nagyobb sajtóvisszhangot kiváltó eset kapcsán a kellő szigorúságot hiányoljuk a bírói ítélkezésben. Hozzáértés híján felelősséggel nem tudok ebben állást foglalni, de abban biztos vagyok, hibát követne el bármely társadalom, ha a bűnözés elleni harcának stratégiáját börtönök építésére alapozná. Kell, hogy legyen más eszköz, s talán van is, csak nem biztos, hogy megfelelően élünk vele. Például ritkaságszámba megy, ha a közveszélyes munkakerülés megállapítása esetén a bíróságok élnek a munkahelykijelölés lehetőségével. Egyáltalán, kevésnek tűnik azoknak az eseteknek a száma, amelyekben ez a jogellenes magatartásforma önmagában igazságszolgáltatás tárgyát képezné. Ugyancsak Pest megyei adat, hogy 1982-ben az összes közvádas büntetőperben 4738 elítélt közül 12 volt az — tehát az összes elítéltnek mindössze 0,25 százaléka —, aki kizárólag dologtalan életmódja miatt került felelősségre vonásra, természetesen már a közveszélyes minősítést is kiérdemelve. Pedig az is igaz, amit már korábban mondtam, hogy éppen az ilyen közvádas büntetőperek során az esetek viszonylag jelentős hányadában a közveszélyes munkakerülés mellékesen megállapításra kerül. Tehát akkor, amikor az egyéb, súlyosabb bűncselekmény már megtörtént. Valószínűnek látszik, hogy a súlyosabb bűncselekmények egy része megelőzhető lenne, ha korábban fény derülne az elkövető életkörülményeire. Ügy tűnik, adminisztratív intézkedéssel valamelyest segíteni lehetne ezen a gondon is. Meg kellene fontolni a munkáltatók részére olyan kötelezettség előírását,, hogy a munkavállaló tartós, igazolatlan távolmaradása és ezáltal a munkaviszony automatikus megszüntetése