Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-27

1779 Az Országgyűlés 27. ülése, 1984. április 13-án, pénteken 1780 személyiség elvét — változatlanul fontosnak tartva is, a jelen szempontjából mégis egy harmadik követelményt vélek igazán lényegesnek: a teljesítményelvet. Hisz amíg a társadalom, a ,..mindenkinek a végzett munkája szerint" paran'csait vallja, az iskola sem gondolkodhat ettől eltérően. Mert különben előbb vagy utóbb, de szakadás áll be a társadalom elvárásai és az oktatásügy valósága közt. A társadalom kiválóan képzett, magasan kvalifikált egyeseket kíván, húzó embereket, szakmai tudásban, felkészültségben, emberi magatartásban igényt ébresztő példaéleteket, s az iskolarendszer nem fog tudni számára adni ilyeneket. Hiszen energiái — a mércét túlságosan alacsonyra szabva — a felzárkóztatásban, a bukásmentesség erőltetéséhez, s túlterheléstől, a lemaradástól való óvásban emésztődnek fel. Hátrafelé néz, s nem az élmezőnyre, ilgaz, az ideális az lenne, ha az egész oktatásügy ."' . v.iválna egy óriás Eötvös Kollégiummá, egy magas képzettséget nyújtó, s ugyanakkor a felzárkóztatást és a differenciált személyiség-fejlesztést is biztosítani tudó elitiskolává. De míg az előfeltételek nincsenek meg, azaz nincs elegendő pénz, az iskolarendszeren belül főleg a középfoktól kezdve, a jelenleg uralkodó globális lineáris fejlesztés mellett véleményem szerint egy más típusú, a teljesítményelv jegyében a szelektív prioritás vállalni tudó differenciált fejlesztés is szükséges lenne. Fokozottabb mértékben kellene segíteni a kiváló pedagógusokat és a kiváló intézményeket, hogy még kiválóbbak, a jó tanulókat, hogy még jobbak lehessenek; hogy minden fokon és minden típusban ne a leggyengébbekre, de a legjobbakra nézzen az iskola, hogy a felfelé húzás, a Németh László-i oromtermészet és ne a lemaradás szabjon törvényt, rendet. Persze igazuk van azoknak, akik egy ilyen teljesítményelven nyugvó, úgynevezett kemény iskola követeimének hallva, a lehetséges személyiségbeli és ^tüSffsadalmi torzulásoktól "félnek. Jogos az aggály, hogy a versenyszellem" következetes végigvitele éppúgy, mint például Japánban, ahol hetente rangsorolják szinte a tanulókat, nálunk is kibírhatatlan túlterheléshez és gyakori személyiség-megroppanásokhoz vezet. Társadalmi vonatkozásban pedig joggal lehet tartani attól, hogy a teljesítményelv jegyében igenelt nehéz iskola a magasan kvalifikált értelmiség, avagy pedig az úgynevezett második iskolát, a különórákat, maguknak megengedni tudó társadalmi rétegek gyermekeinek kedvez. Nem kívánatos szelekciós torzulást hozhat így létre a társadalomban. Felnövekedhet egy oly értelmiség, melynek az alapvető osztályokhoz, a munkássághoz és a parasztsághoz nincs többé köze, nem kötik hozzá parancsoló élmények. Az ily torzulások valós veszélyek. Ezeket azonban, ha nem is maradéktalanul, ki lehet némileg küszöbölni. A személyiségtorzulásokat pedagógiai ellensúlyokkal, a társadalmiakat pedig tehetségkutatással, s a népi kollégiumok rendszerének új, korszerű, az új feladatokhoz mért felújításán. Azt a torzulást azonban, amelyet a kiválóan képzett, élenjáró, a többieket húzni tudó, magasan kvalifikált minőségi életek nem kellő számú jelenléte visz be a társadalomba, ellensúlyozni később már semmiképp sem lehet. És a teljesítményelv elsődleges fontosságának szem elől vetése előbb vagy ' utóbb ezt hozza magával. A kiváló egyesek fognak hiányozni. A minőség zuhan. Végül még egy, a társadalmi hatékonyság szempontjából lényegi kérdésről szeretnék szólni, a nevelés problémájáról. Mert hiába lesznek kiválóan képzett egyesek, ha ezek nem szocialista, de más jellegű értékorientációval élnek. A legkülönfélébb iskolai felmérések mutatják, problémák vannak ezen a téren. Zavart az értékrend. Joggal hangsúlyozza tehát az előterjesztés, a legfontosabb feladatok közé tartozik a nevelő munka. Engedjék meg, hogy ennek a nagyon sokrétű, összetett kérdésnek csak két tényezőjéről szóljak röviden. Az egyik a humán tárgyak szerepe. El kell gondolkodni rajta, hogy nincsenek-e legalábbis némi kis részben összefüggésben a nevelési problémák azzal a ténnyel, hogy az elmúlt negyedszázadban több mint 20 százalékkal csökkent a humán tárgyak óraszáma az oktatómunkában. Holott nyilvánvaló, az iskolai szocializáció nem lehet egyben humanizáció, ha oly nemzedék nő fel, amelyet magában hordott verssorok és történelmi példák nem vezetnek már. Változott formában, de ma is igazak Radnóti sorai: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály." Ki az Ajtmatovról megírt, modern mankurtként, összemberi emlékezet, azaz humánműveltség nélkül él, az nem tudja igazán érezni a hazát, nem tudja érteni a múlt üzenetét, az emberség hívását. D,e van ennek a kérdésnek, a nevelés problémájának, az iskolai jellegűeken túl társadalmi vonatkozása is. A nevelés mindig szocializáció. A társadalom a maga szükségleteihez és a maga arcára formálja ennek során az induló életeket. És ebben a szocializációs folyamatban az iskola lényegi szerepet tölt be ugyan, de nem egyetlen tényező. Ott van mellette a szülői ház, a baráti kör, az ifjúsági szervezet, a hadsereg, a termelőüzem, a tömegkommunikáció, a film, a tévé, a lakóhelyi és számos más közösség, azaz az egész felnőtt társadalom. Elválaszthatatlan így a nevelés kérdése attól, mi a helye, s a presztízse a társadalom egészében olyan, az iskola által sugallni vágyott értékeknek, mint például tudás, műveltség, munka, etikus élet, közösségi tartás. Igaz az iskolában, a szellem világában kifejtett értékek és a valóság között mindig vari némi feszültség, de csak feszültség és nem másféleség. A konfliktusokkal való erősebb, illetve kevésbé erős megterheltség von a kettő között határt, s nem a más minőség. Szükségszerűen befolyásolja így a nevelőmunkát, hogy mennyire áll a társadalom tudatának előterében a permanens nevelődés szükségessége, az ideológiai munka, az emberformálás. Az ötvenes évek nem egy keserű tapasztalata gyanússá tette ugyan némileg az ily fogalmakat. A manipulálás eszközévé, az anyagi érdekeltség helyes elvének megkontrázójává vált ott gyakorta az erkölcsi, ideológiai hajtóerők-