Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-26

1723 Az Országgyűlés 26. ülése, 1984. április 12-én, csütörtökön 1724 az alkotó, kezdeményező, kreatív embert igényli. Az iskolákon, a pedagógusokon is múlik az, hogy a felnövekvő nemzedék ilyen alkotó, újat teremtő felnőtté váljék. Minden pedagógiai szándék, közoktatáspolitikai elgondolás, fejlesztési program, tanterv a nevelők közvetítésével hat, ezért felkészültségük, szakértelmük és elkötelezettségük meghatározó a nevelési folyamatban. A közoktatás tartalmi fejlesztésének sikere a pedagógusok munkájának megjavításától függ. A pályához szükséges képességek, alkalmasság mérlegelése a felvételnél, és fejlesztése a képzés éveiben feltétlenül szükséges. Tarthatatlan állapot az, hogy aki tanítói, tanári képesítést nyer, az elhagyja a pályát, mert őt idegesítik a gyerekek. A munka hatékonyságát növelő, a pálya megtartó képességét erősítő feltétel a tézisekben megfogalmazott jó tantestületi légkör is. Csakis ebben bontakozhat ki a pedagógusok nagyobb önállósága, újító, önfejlesztő-képessége. A fejlesztési program a testületi jogkörök bővítését is tartalmazza. Egyetértek vele. Ennek megvalósulásáért azonban, mind a nevelőtestületeknek, mind a helyi irányításnak többet kell tennie. A vezetői állások betöltésében a pályázati rendszer általánossá tétele és a nevelőtestületek véleményének kötelező kikérése mellett legyenek szigorú szakmai, politikai, emberi kritériumai az igazgatók kiválasztásának, mert a tartalmi fejlesztés elképzelhetetlen a hatékonyabb irányító munka nélkül. Mit várnak pedagógusaink a parlamenti vitától, mit várnak az Országgyűléstől? Remélik élet- és munkakörülményeik javítását, de mindehhez a munkához, amit végeznek, azt kérik a pedagógusok, hogy az eddigieknél nyugodtabb ütemű változás következzék az iskolákban, olyan változás, amelyre időben és jól felkészülhetnek. A pedagógusok többsége hivatásának érzi munkáját, és vallja, hogy nincs nagyszerűbb dolog, mint gyermekeket nevelni. A pedagógustársadalom a jelenben él, de a jövőnek dolgozik, újabb nemzedéket nevel, akik jobban, okosabban és — reméljük — emberibben is kívánnak élni elődeiknél. Ehhez a jövőt építő munkához kell mindannyiunknak, az egész társadalomnak az eddiginél többet tennie. A fejlesztési programot és a miniszteri expozét elfogadom és támogatom. Köszönöm figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Borsos János képviselőtársunk felszólalása következik. BORSOS JÁNOS: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Tanulmányozva a téziseket, ismerve a miniszter elvtárs szóbeli beszámolóját, megállapítható, hogy a program átgondolt, vitában érlelődött és széles körű szakmai, társadalmi-gazdasági tapasztalatokra támaszkodik. Baranyában a párthatározat végrehajtásának feldolgozásánál is tapasztaltuk, hogy az oktatásnak, nevelésnek nagy a társadalmi súlya. Sok hasznos észrevétel, javaslat hangzott el az általános műveltség növelésére, a világnézeti nevelés erősítésére, a jó és korszerű iskola megteremtésére. Ha az az alapelv, hogy ne tűzzünk ki olyan célt, amelynek nem biztosítottak a feltételei, akkor ehhez a programhoz az is szükséges, hogy a közoktatás nemzeti jövedelemből és a költsége vetésből való részesedéseinek arányain változtassunk. Itt van a legnagyobb hitetlenkedés és bizalmatlanság is a program kapcsán, sőt, egy kicsit ez került előtérbe. Ez a fő feladatokról: az iskola tartalmi korszerűsítéséről, légkörének, emberi viszonyainak szocialista módon való átformálásáról elterelheti a figyelmet. Ismeretes, hogy Magyarországon kedvező — európai mércével — a felsőfokú képzettséggel rendelkezők aránya. Ugyanakkor ellentmondásos, hogy a főiskolai-egyetemi hallgatók számarányát tekintve a megfelelő korosztályon belül rossz a helyzetünk. Hosszabb távon ez igen kedvezőtlen lehet a munkaerő-állomány általános képzettségi színvonalára. E tény a népgazdaság intenzív fejlesztésének a szakaszában, mikor minden szinten szeretnénk feltárni a minőségjavító tényezőket, semmiképpen nem tartható fenn. A nemzetközi színvonaltól, ugyanakkor önmagunk jól felfogott érdekeitől való lemaradásunk számos okra vezethető vissza. Ezek nem tárhatók fel most a maguk teljességében, csupán arra a gondunkra kell rámutatnunk, amely a közoktatásnak, de a felsőoktatásnak is tipikusan visszatérő problémája volt, sőt még gyakran ma is az. Tény, hogy az oktatási rendszer nem önmagának produkál képzett munkaerőt, hanem a népgazdaságnak. Éppen ezért a kibocsátott képzett szakembereknek — akár közép-, akár felsőfokú végzettségűek — létszámukban, képzettségük színvonalában meg kell felelniök a tényleges szükségleteknek. Mi a rövid távra szóló szakemberszükséglet kielégítésére fordítottuk a figyelmünket. A képzésben a tervszerűség elsősorban tendencia jelleggel érvényesül, az is csak hosszabb távon. A felsőfokú hallgatólétszám mennyiségi megnövelése, jóllehet sokak kívánságával esne egybe, azonban ez csak extenzív megoldást jelent, ha egyáltalán ez teljes értékű. Keresni kellene tehát egyéb, és tartósan érvényesíthető formákat. Ahogyan az egyszer már megszerzett szakképzettséget megújítani, kiegészíteni, sőt akár váltani tudó és akaró munkaerő a lényeges emberi feltétele a rugalmasan megújuló gazdasági életnek, az bizonyára társadalmunk valamennyi szektorára is érvényes. Ha ez így igaz, akkor a felsőoktatásban is tovább kellene lépni a szűk specializációból a szélesebb alapképzésre. A párthatározatok alapján megkezdett törekvések jó példája a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem, ahol a háromkarúvá válás után megkezdődött az egységes egyetemi szintű tanárképzés kísérlete, amely ősztől már második tanévét kezdi meg. E modell sorsa is figyelemre méltó tapasztalatokat hozhat a további integrációs törekvésekhez, az új struktúrájú tantervek kidolgozásához, a szocialista értelmiség neveléséhez és képzéséhez. Fontos lenne azonban a keretszámok átgondolása. Hiszen jelenleg a legtöbb humán szakon csak egyetemi szintű képzés folyik. A hallgatói létszámok jócskán elmaradnak még a régió — közép, szakközép, általános iskola —, illetve az