Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-26

1711 Az Országgyűlés 26. ülése, 1984. április 12-én, csütörtökön 1712 könyvtárban, és számos bukás árán szerzi meg végül is az oklevelet. Ezeknek a hallgatóknak a száma sem sokkal kisebb, mint a kiválóké. Az egyetemeken is hasonló a helyzet a túlterhelés és az időhiány tekintetében, mint a középiskolában. Mikor olvas, mikor művelődik, mikor sportol, mikor pihen a hallgató? Mikor lesz ideje az új koncepció szerint várható „áthallgatásra", fakultatív tárgyak felvételére, ha az, ami kötelező, minden idejét és erejét igénybe veszi? Ebből a bűvös körből csak két módon lehet kitörni: vagy az ismeretanyag diszciplináris szétaprózottságának megszüntetésével és integrálásával, vagy a tanulmányi idő megnyújtásával. Az előző lenne a célszerű, a második aligha lehetséges. Van egy harmadik eshetőség is, de ez lehetetlen: kizárólag táltosokat felvenni a felsőoktatási intézményekbe. Felhívom még a figyelmet a számítógéppel könnyen értékelhető, úgynevezett tesztvizsgák terjedésének aggályos voltára. Igaz, hogy ez könnyebbé teszi a vizsgáztató helyzetét, mint a tőle is koncentrált figyelmet igénylő szóbeli vizsgáztatás, de leszoktatja a vizsgázót a beszédről, az értelmes fogalmazásról és a gondolkodási és kombinációs készségről. Ebben igazán kár a külföldi példát követni, melyet ott is csak a kényszer szült. Igazán korszerű nem a divatos, hanem az, ami jobb a réginél. Általános és jogos kívánalom a gyakorlati készségek elsajátíttatása. Van mit tenni bőven ezen a téren is, de abban még reménykedni sem érdemes, hogy az előírt tanulmányi idő kész gyakorlati szakemberek képzésére elegendő. Ennek a kívánalomnak csak a tanulmányok befejezése utáni kiegészítő gyakorlati képzés során lehet eleget tenni. A felsőoktatási program optimális lehetősége olyan elméleti tudás nyújtása, amelyet a konkrét gyakorlati feladatok megoldásához felidézni és mozgósítani képes a fiatal szakember, és amely a gyakorlati tennivalókat alátámasztó szilárd elméleti, tudományos ismereteket szolgáltatja. Ami ennél több, az a szakok zömében illúzió. Ami az egyetemen tanult ismeretek szakirányú továbbfejlesztését illeti, bevált mintának tekinthető az orvosok számára kínálkozó szakképzés és a rendszeres, kötelező továbbképzés. Hogy mennyire nem vagyok elfogult a saját mesterségem javára, azt az orvosképzésre vonatkozó mondanivalómmal szeretném mindjárt igazolni. A mai orvosképzés sehol a világon nem képes a hat tanulmányi év alatt az orvosi gyakorlat ma megkövetelhető színvonalán teljes értékű gyakorlati képzést nyújtani. Ehhez további, legalább kétéves, sőt lehetőleg annál is több ideig tartó, felügyelet alatt végzett gyakorlás szükséges, természetesen rendes fizetett munkaviszonyban, mint ahogy ezt már évek óta művelik például az NDK-ban. Az orvosképzés nem egyszerűen eszmei kérdés, mert nem választható el az egészségügy szerkezetétől és társadalmi feladataitól. A társadalomnak kétségtelenül többféle képesítésű orvosra van szüksége. Ennek megfelelően az én megítélésem szerint az első három tanulmányi év után a szükséglet és a hallgatók érdeklődése szerint differenciált oktatás bevezetésére fog majd egyszer sor kerülni. Lehet, hogy ez még odébb van. Eltekintve a felsőoktatás már vázolt általános bajaitól, orvos- és szakorvosképzésünk gondjai megegyeznek a bármely fejlett országban fellelhető nehézségekkel és a magyar orvostudomány és betegellátás mai élvonala megüti a jó nemzetközi mértéket. Az, amiben a mi képzésünk és az orvosképzés szerte a világon elmarad a kívánalmaktól, a következő: Az orvosképzés a XIX. század óta arra törekszik, hogy az orvosi tudományt a természettudományokhoz közelítse. Ez irányban a fejlődés igen gyors volt, sőt napjainkban is nagyon jelentős lépésekkel jutott előre. A tudomány és az erre alapított egyetemi képzés elsősorban a kóros jelenségek leírására, az okok tisztázására és az ezen alapuló oki gyógyításra törekszik. A fejlődésnek ez a betegségre figyelő irányzata világszerte háttérbe szorította annak a ténynek a figyelembevételét, hogy "az embernek nemcsak teste van, hanem lelke is, vagy mondjuk úgy, hogy kedélyvilága is, amely a testi állapottal elválaszthatatlanul összefügg. Közismert tény az, hogy az orvoshoz forduló betegek igen jelentős hányadának panaszai mögött a napi életben, a családban, a munkahelyen, a környezetben előforduló konfliktusok bújnak meg, és ha az orvos ezeket nem veszi észre, nem értékeli, és csupán a testi panaszok képében jelentkező megnyilvánulásaikkal foglalkozik, azaz csak a betegségre, nem a beteg emberre figyel, akkor próbálkozásai nem érnek célt. Ehhez nem elég beiktatni a tantervbe a pszichológiát, a szociológiát, hanem kezdettől fogva hozzá kell szoktatni és edzeni a leendő orvost e nehéz, fáradságos és nagyon is emberi feladathoz, mely művészet is, tudomány is, de mindenképpen az igazi orvos próbája. Igen nagy a száma azoknak a panaszoknak, melyekben az igazi gyógyszer magának az orvosnak a személyisége lenne, nem pedig az, amit a patikai polcról emelnek le és vesznek be háromszor naponta, étkezés után. Ezt nem nyújtja a mai orvosképzés nálunk sem, máshol sem. Mellékesen szólva ez az egyik oka a sok közül az egészségügyi kiadások szüntelen és gyors ütemű emelkedésének, mely szintén világjelenség, és korántsem csak a drágulás piaci okaiban gyökerezik. Ez a feladat legközelebbről a beteget elsőként látó általános gyakorló orvost érinti, akinek képzése mai orvosképzésünk tulajdonképpeni deklarált célja. A leendő gyakorló orvossá képzés megjavítása, az orvosképzés reformjának legközvetlenebb, sürgős feladata. Ebből a szempontból fontos új vívmánynak tekinthető az általános gyakorló orvosi ténykedés szakképesítéssé történő nyilvánítása. A hátralevő feladat ennek a képzésnek az egyetemi képzésen belüli módszereit kifejleszteni. Mindehhez azonban az orvosképzés szellemét az egyetemen belül is módosítani szükséges, méghozzá nemcsak szavakban. Számos más országban a gyakorló orvoslásnak egyetemi tanszéke is van. A magunk nehézségeit ezen a téren azzal jellemezhetem, hogy egyetemi oktatóink kiválogatása és pályafutása szinte kizárólag tudományos kiválóságukon alapul. A baj persze nem ez, hanem az, hogy az oktatás mint olyan, eközben hátérbe szorul, a pedagógia a